Ivana Dobrakovová: Anyák és kamionsofőrök (részlet)
Azt mondja, nem vagyok normális. Azt mondja, Lara, te nem vagy normális. Lara, tisztában vagy te egyáltalán azzal, hogy hogyan viselkedsz, mit csinálsz, milyen hatással vagy másokra? Lara, állítsd le magad, Lara, ne rohangálj itt körülöttem, úgysem csinálsz meg soha semmit rendesen, elég megnézni, hogy élünk itt, Lara, ne hagyd, hogy azok a te állítólagos barátaid és barátnőid kihasználjanak, Lara, miért nem veszed észre, fogd már fel végre, hogy ez teljesen felesleges, senki semmit nem fog viszonozni, Lara, te egyszerűen naiv vagy, Lara, most nevessek? Lara, abbahagynád végre ezt a rohangálást – hogy hagyhatnám abba a rohangálást, ha te a kisujjadat sem mozdítod meg, ha nem segítesz! – Lara, hallgass el végre és állítsd le magad, Lara mért nem szarod már le őket, Lara, már megint miről beszélsz, Lara, ennek se füle, se farka, Lara, te már megint bepanaszoltad Matteo tanító nénijét? Lara, azt akarod, hogy kirakják a suliból? Lara, te nagyon fafejű vagy, Lara, te olyan vagy, mint egy emelőre állított motor üresjáratban, kerekei a levegőben, a motor csak pörög, dübörög, de te soha sehová nem érsz oda időben, Lara, ne tégy úgy, mintha lenne munkád, én keresem a pénzt, Lara, ezek csak kihasználnak, Lara, a változatosság kedvéért foglalkozz kicsit a gyerekeinkkel, Lara, kezdj el végre valami hasznos dolgot csinálni, Lara, milyen határidőkről beszélsz, Lara, a végén még te fogsz fizetni a feliratokért, Lara.
Lara, Lara, Lara, nem bírom elviselni, hogy a nevemen szólít minden egyes mondat előtt. Még szerencse, hogy nincs itthon túl gyakran, még szerencse, hogy Cuneóban dolgozik, és csak ritkán jön haza, ez az egyetlen dolog menti meg az együttélésünket. A másik a folytonos távolléte. Ha ez nem így volna, már rég hagytam volna mindent a fenébe.
Felrohanok a lépcsőn, izgatottan nyitom a bejárat ajtót, de semmi vész, úgy ülnek ott, mint két cipó, leveszem a kutyáról a pórázt, Matteo, és mi volt a suliban? kaptál házi feladatot? De Matteo rám se hederít, Blaze épp valami felüljárón megy át, megint legyőzi Fletchert, a kutya befekszik a vackába, odajönnek a macskák, a lábamhoz dörgölőznek, tényleg nem tudom, mit akartok tőlem, enni már kaptatok, átmegyek a nappaliból a konyhába, ez itt tulajdonképpen open space, a nappalit a konyhától csak egy alacsony fal, a különböző padlózat, a különböző csempe és a különböző szín választja el, aztán a konyhából a fürdőszobába, hogy a mosógépből kiszedjem a fehérneműt, amit azelőtt raktam be, mielőtt elmentem itthonról, teregetem a trikókat, a bugyikat, a zoknikat, az ingeket, és tudom, hogy a férjemnek igaza van, nem vagyok normális, soha nem voltam az, anya is mindig ezt ismételgette, azt mondta, hogy ilyen gyereket, mint én, még nem látott. Anya szavait úgy vettem, mint egy jelet, egy billogot, egy szégyenfoltot, de anyától még el tudtam fogadni, ő mondhatott nekem ilyeneket, a férjem viszont ezt nem engedheti meg magának.
Kamaszkoromban ezt úgy értelmeztem, hogy előbb-utóbb meg fogok őrülni, és azt, hogy milyen lesz ez a megőrülés, hogy miben fog megnyilvánulni, természetesen azok alapján a filmek és könyvek alapján képzeltem el, amelyeket akkoriban néztem és olvastam. Hangokat kezdek hallani például, mint Polańskinál, vagy talán látomásaim lesznek, mint az Altman-filmekben, vonzó leszek, mint azok a szőke színésznők, akiknek férfiakat gyilkolni mindennapos dolog, mert az előrehaladott skizofrénia ezzel jár, vagy ha szerényebb és kevésbé látványos leépülést tervezek, akkor jöhet a súlyos depresszió és egy fej a sütőben, mint Sylvia, és ha túlélem, természetesen elektrosokkot kapok, és lobotómiát végeznek el rajtam, mint Jacken, a hátralévő napjaimat pedig valami elhagyatott klinikán töltöm majd kerekesszékben, a képzelődéseimben viszont soha nem mentem el olyan messzire, hogy anyámnak öltözve a nagy késsel hadonásszak, mint Norman, és tudom, hogy nevetséges és abszurd, de csak felnőtt koromban találtam rá arra könyvre, ami igazán passzolt hozzám, legalábbis a címe, Táncolni kifulladásig.
S ha lehet, még gyorsabban, egyre gyorsabban, és már olyan gyors vagyok, hogy le se tudok állni, minden túl van pörgetve, test, elme, áradnak a gondolatok, és nem tudok mit kezdeni velük, nem tudom őket kikapcsolni, és nem, nem vagyok őrült, már kibékültem azzal, hogy ez a gyógyszerezéshez is kevés volna, a skizofrénia meg már rég nem téma nálam, az úgy húszéves kor körül jelentkezik, és a depressziónak sem lenne könnyű dolga velem, mert nem tudom elképzelni, hogy bármi leterítsen, visszatartson vagy ágyhoz szegezzen, holott néha szerettem volna ilyet, néha azt kívántam, hogy csak úgy feküdjek, és le legyek lassulva, és ne gondoljak semmire, alámerülni a sötétségbe, az igazságba, saját magamba, akár egy tó vizébe, így viszont olyan, mintha nem tudnék a felszín alá jutni, csúszkálok csak a víztükrön, mintha be lenne fagyva, és képtelen vagyok beszakítani a jeget, érzem, hogy nem tudok eljutni önmagamhoz, túlságosan szét vagyok forgácsolódva, képtelen vagyok magamra koncentrálni, egy helyben maradni, megtartani egy gondolatot, szétszálazni, átfogni, az az érzésem, hogy túl sok dolgot próbálok egyszerre megoldani, zavarnak, idegesítenek és felhúznak, túl sűrű az életem, akár hektikusnak is nevezhetnénk, de nem erről van szó, csak egy háztartásbeli vagyok két gyerekkel és tele van a fejem zagyvaságokkal, tudok erről, de így is képtelen vagyok megszabadulni a zavaros gondolataimtól, képtelen vagyok, mert nem tudom rendszerezni őket, nem jutok semmilyen következtetésre, nem tudok határozott döntéseket hozni, így legfeljebb a részletekre tudok összpontosítani, arra, ami egyértelmű, leginkább a testem különböző, furcsa vagy normális megnyilvánulásaira, mert a testet legalább látom, érzem, mert a testről legalább elmondhatom, hogy tudom, mi az.
Fordította: György Norbert
„Csak az nyugtalanít kicsit, hogy milyen könnyen alárendelem magam a késztetésnek, a vágynak, hogy megosszam a dolgaimat másokkal, elég, ha nem látom azt a másikat a túloldalon, elég, hogy nem ül ott velem szemben egy kávézóban, elég, ha mindez írásban történik, egy virtuális térben, és rá kell döbbenjek, szinte bármit el tudnék így mondani magamról” – tűnődik Ivana az azonos című elbeszélésben. Ivana Dobrakovová legújabb prózakötetének hősnői őszintén beszélnek a gyerekkor és a felnőtt lét problémáiról, és egyetlen lélegzetvétellel tárják fel testük, lelkük és kapcsolataik minden titkát az olvasók előtt. Kamaszok, diákok, anyák, feleségek, exfeleségek – az egymásba játszó, egymást kiegészítő vagy éppen ellenpontozó történetek főszereplőinek kapcsolata az anyjukkal és a kamionsofőrökkel olykor virtuális, máskor túlságosan is valóságos, néha pedig még csak nem is létezik.
Ivana Dobrakovová (1982) író, műfordító, a kortárs szlovák próza egyik legmarkánsabb képviselője. Minden eddigi könyve bejutott a legjelentősebb szlovák irodalmi díj, az Anasoft Litera tízes döntőjébe, az Anyák és kamionsofőrök 2019-ben az Európai Unió Irodalmi Díját is elnyerte. Torinóban él.
Ivana Dobrakovová: Anyák és kamionsofőrök, Fordította György Norbert, Typotex Kiadó, 2020