Joseph Boyden: A fenyőfák között (részlet)
Amikor a Pepsi elfogyott, mindig volt a whiskymhez gyömbér, húgocskáim. Ha a gyömbér is elfogyott? Akkor folyóvizet ittam hozzá. A folyó vizének színe valahol a kettő között van. És a barna Moose folyó vize hideg. Hideg, mint az átmenet két szín között. Mint az élet ebben a városban. Amikor a whisky Crown Royal volt, a barna Moose folyó vize remekül illett hozzá, tökéletes keverék.
Tudjátok, hogy pilóta voltam. A legjobb. De a legjobbak nem úszhatják meg zuhanás nélkül. Én is lezuhantam a gépemmel. Háromszor. Elmondom, hogy történt. Az első alkalommal még fiatal voltam. Kitárult előttem a világ. Nem féltem semmitől. Ez még Helen és az idősebb fiunk előtt volt. Amikor először lezuhantam, részeg voltam, de nem azért zuhantam le. Jobban ment a repülés, ha volt bennem egy kis whisky. Úgy éreztem, élesebb a látásom, ha megiszom néhány pohárral. De nem a látásom miatt zuhantam le először. Vagy talán mégis. Hóvihar. Az orromig sem láttam. A hó már a síkos felszállópályán elvakított, amikor jött a figyelmeztetés a moosoneei irányító- toronyból: még erősebb havazás közeledik.
Egy óra múlva már északon jártam, száz mérföldre a Moose folyótól, prémvadászokért mentem, akik nem akarták otthagyni a csapdáikat, de kénytelenek voltak. Meg kellett találnom őket, mielőtt besötétedik. Éreztem, merre lehetnek. A véremben volt a repülés. De havazásban? Az egyik pillanatban még vígan repültem, a következőben az üzemanyagcsövem bedugult, én pedig egy befagyott patakmederbe csapódva csúszkáltam a jégen irányíthatatlanul. A legdurvább az egészben? Ha csak néhány méterrel jobbra vagy balra zuhanok le, felnyársalnak a patak két oldalán álló lucfenyők. A kormány a fejembe fúródik. A lábaim szilánkosra törnek, a motor felrobban. A nagyszülők néha megóvnak. Csi megvecs, omosomimavak!
A gépem nem tört ripityára, de akkor is lezuhantam. Ez volt az első találkozásom vele. A hosszan tartó sötétséggel. Nincs értelme hangosan kimondani a nevét.
Amint sikerült kinyitnom a beszorult ajtót, elállt a hóesés. Azonnal. Mint egy filmben. És amikor felhőtakaró borítja az eget száz-egynéhány mérföldnyire északra Moosoneetól egy januári délutánon, akkor megérkezik a hideg. Olyan könyörtelen erővel csapott le rám, hogy csak két választásom maradt.
Az első, hogy a hidegre élőlényként tekintek, ami vadászik rám, és ki akarja szívni belőlem az életet. Megtehetem, hogy dühbe gurulok, kétségbeesetten követelek némi igazságosságot a világba, azután pánikba esem.
A második lehetőség az volt, hogy elfogadom, az efféle hideg csak az időjárási rendszer szerencsétlen összjátékának az eredménye. Ha ez utóbbit választom, ha nem feltételezem a fizikai világról azt, hogy bosszút akar állni rajtam, a fenyő- fák fekete árnyai mögött pedig a gonosz leselkedik rám, akkor megpróbálhatom túlélni ezt az egészet. De amikor rájövök, mekkora idióta vagyok, amiért itt kötöttem ki egy szál magamban megfelelő ruházat nélkül – farmerdzsekiben és pulóverben, a lábamon edzőcipővel –, dühbe gurulok, kétségbeesetten követelek némi igazságosságot a világba, azután pánikba esem.
Az első verzió mindig is közelebb állt hozzám, szerintem Természet Anyánk egy dühös ribanc. Amint lehetősége nyílik rá, megpróbál kinyírni. Olyan régóta szemétkedünk vele, hogy boldogan eltakarítana bennünket a föld színéről. De ami ennél is fontosabb, az első verzió lehetővé tette számomra, hogy azonnal dühbe guruljak, és valami külső erőt hibáztassak minden problémámért. A pánik így gyorsabban rám tört, de így is, úgy is megtalált volna, nem igaz?
Így hát kimásztam a pilótafülkéből azon a fagyos délutánon farmerdzsekiben és futócipőben, azután végigsétáltam a szárnyon, rettegve az erdőtől, a hidegtől és a körülöttem lihegő haláltól. Ki akartam jutni a partra, hogy tűzifát gyűjtsek, ezért leugrottam a befagyott patakra.
Mellkasig merültem a hóba, és azonnal rájöttem, hogy egy részeg hülye vagyok. A sebes sodrású jeges víztől elakadt a lélegzetem, és a patak olyan erővel kapaszkodott a lábamba, hogy mire észbe kaptam, magával sodorta mindkét cipőmet.
Mire visszavergődtem a szárnyra, deréktól lefelé nem éreztem semmit, ezért hason kúszva kellett visszamásznom a pilótafülkébe. Vizes ujjaim ráfagytak a hideg alumíniumra, alig maradt rajtuk bőr. Zihálva kapkodtam a levegőt. Amikor bekapcsoltam a rádiót, és a feleségem végre felvette, egy szavamat sem értette. Azt hitte, valami kölyök szórakozik az apja CB-jével, és lerakta.
Mint mondtam, a pánik gyorsan rám tört. Megpróbálhattam volna utolsó erőmmel visszahívni Helent, hátha ezúttal megérti, hogy én vagyok az, és segítségre van szükségem, de ugyan mit mondtam volna neki, hol vagyok? Holnap talán megtalálnak napvilágnál, de most, amikor mindjárt leszáll az este, biztosan nem. Ezért inkább azt csináltam, amiről tudtam, hogy meg kell tennem. Ismét kimásztam a pilótafülkéből, ezút tal a másik szárnyra, és leugrottam róla, reménykedve, hogy most nem találok vizet a hó alatt.
Kemény jégre érkeztem, a lélegzetem is elakadt tőle. A farmerom és a dzsekim mostanra keményebbre fagyott, mint egy kényszerzubbony, és úgy vacogtam, hogy attól féltem, kitörnek a fogaim. Tudtam, hogy a Zippo öngyújtóm a dzsekim zsebében van, de valószínűleg elázott, és használhatatlanná vált.
Elhessegetni a sötét gondolatokat. Egyszerre csak egy dologra koncentrálni. Mindent a maga idejében. Igyekeztem olyan gyorsan mászni, ahogyan csak bírtam, azután felállni és gyalogolni. Eltántorogtam a fákig, és nekiálltam száraz gallyakat tördelni egy kidőlt fenyőről.
Miután raktam egy kis máglyát, a dzsekim zsebébe nyúltam, megtörve a ráfagyott, kőkemény jégréteget. Az ujjaim teljesen elgémberedtek, nem éreztem velük semmit. Megkerestem a cigarettámat, nagy nehezen kihúztam egy szálat a dobozból, és felpattintottam az öngyújtómat. Ha az öngyújtó működik, elszívok egy cigarettát, mialatt meggyújtom a tüzet. Ha nem működik, akkor halálra fagyok, és egy szál érintetlen cigivel a számban fognak rám találni, mint a Marlboro Manre. A tizenötödik próbálkozásra a Zippo meggyulladt. Átmenetileg megmenekültem. A farzsebemben lapuló flaskáért nyúltam, és nagy nehezen kinyitottam. Öt perc múlva égett a tűz. Tizenöt perc múlva kiszívtam egy kis üzemanyagot a tankból, és hatalmas tüzet gyújtottam. Olyan forróságot árasztott, hogy hátrébb kellett lépnem, úgy forgattam a testem szép lassan, mint egy nyársat.
A James-öböl januári éjszakáinak sötétségét jól ismeritek, húgocskáim. Annie, te elég idős vagy, hogy emlékezz a nagyapádra. Suzanne, nem tudom. Remélem. A mosumotok semmit nem szeretett jobban, mint kivinni titeket, bebugyolálva, mint két múmiát, úgy néztétek a csillagokat, meg az öböl fölött pislákoló északi fényeket. Azt mondta nektek, hogy csak a ti kedvetekért táncolnak, megmutatta, hogyan dörzsöljétek össze az öklötöket, hogy fényesebben ragyogjanak. Emlékeztek?
Az első zuhanásom jól végződött. Régi barátom, Chief Joe utánam repült másnap reggel, és észrevette a füstölő tábortüzemet, ami egész éjszaka égett. Kiszabadítottuk a gépemet, ittunk egy kicsit, és kaptam tőle egy pár tartalék bakancsot. Azután Joe elment azokért a prémvadászokért, én pedig kiolvasztottam az üzemanyagcsövemet, és hazarepültem Helenhez.
Joe nem sokkal később felhagyott a repüléssel. Új fejezetet kezdett. Én folytattam. Nem volt más választásom. A feleségem gyerekeket akart, a család, amelyet majd el kell tartanom, úgy mosolygott ránk, mint napfelkelte a horizonton. Meghoztam a döntést. Fiatal voltam még, elég fiatal ahhoz, hogy elhiggyem, bármikor kivethetem a kopoltyúhálót, és kifoghatom a lehetőségeket, mint a halakat.
Mély itt a hó, húgocskáim. Fáradt vagyok, de muszáj továbbmennem. Nagyon fáradt vagyok, de muszáj felállnom, különben halálra fagyok. Ha beszélek hozzátok, az melegen tart.
Fordította: Illés Róbert
Moosonee egy krí indiánok lakta kis település Kanada északi részén, közel a sarkvidékhez. Körös-körül sötét fenyvesek, sűrű, komor rengeteg, amelynek háborítatlan nyugalmát csak a nyestcsapdákat állító prémvadászok zavarják meg. A városka kórházában kómában fekszik Will, az egykori pilóta, ágya mellett mindennap ott ül unokahúga, Annie, hogy beszéljen hozzá. Ők ketten valaha szavak nélkül is értették egymást, most a hangosan kimondott szó ereje az, ami visszahozhatja Willt az életbe.
Annie nemrégiben tért vissza veszélyes kalandokkal, gyötrelmes megpróbáltatásokkal teli, hosszú utazásából. Azért indult el, hogy felkutassa eltűnt húgát, Suzanne-t, aki modellkarrierre vágyva hagyta el a szülőföldjét. Annie, akinek addig a vadon, a szikrázó hómezők, vadludak látogatta tavak, pisztrángos folyók jelentették a mindenséget, kénytelen alámerülni egy másik világba. A nagyvárosok világába, ahol a csillogó felszín romlottságot és bűnt takar, amely kis híján őt is végleg elnyeli. Közben Will öntudatlanságának homályában azt az utat járja be újra, amely idejuttatta őt, a kórházi ágyra. Életének romjai között bolyongva idézi meg önmaga, családja és közössége, gyökereit vesztett népe történetét.
Ez a két emberi sorsról két hangra írt, fájdalmasan szép regény olyan, akár egy két ágra szakadt, ám ugyanonnan eredő és ugyanoda tartó folyó. Az olvasó gyönyörűséges borzongással merül alá az egyre szövevényesebb, thrillerszerű cselekménybe és a kivételesen gazdag prózanyelvbe. A hol lassan áramló, hol hirtelen felgyorsuló, térben és időben egymástól eltávolodó, majd ismét egyesülő történetfolyam feltartóztathatatlanul hömpölyög a végkifejlet felé, amely örökre megváltoztatja Will és Annie életét. A fenyőfák között katartikus erejű regény, amely mesterien ragadja meg és ábrázolja az indiánok és a modern társadalom konfliktusát.
Joseph Boyden: A fenyőfák között, Fordította Illés Róbert, Jaffa Kiadó, 2020