Helena Henschen: Egy bűntény árnyékában (részlet)
1991. október. Édesanyám
velem szemben ül a kék kockás karosszékben, a nyírfa kanapé
mellett. Az asztalkán egy teástálca. Természetesen Earl Grey, a
kis fekete Wedgwood-kannában tej, angol keksz, a szürkésfehér
agyagcsuporban keserű narancslekvár. Édesanyám most jött ki a
kórházból. A műtét nem sikerült, rosszak az esélyei,
mindketten tudjuk, hogy nem sok van már neki hátra. Azt is tudjuk,
hogy amit még el kell mondani, annak most, ez alatt a rövid
koppenhágai látogatás alatt kell elhangzania. Mégsem szólunk egy
szót sem, némán ülünk, és kortyolgatjuk a teánkat. A résnyire
nyitott ablakon át behallatszik az utca zaja. A szobában
kimondottan élesek a fények, holott borult az ég. Anyám lakásában
nincsenek függönyök, mert szereti a nappali világosságot. A
beáramló fehér fény még sápadtabbá varázsolja az arcát.
„Olyan, mint egy angyal” – jut eszembe. Frissen mosott haja
ezüstösen csillog. Ruhája is világos. Rózsaszín pamutruha van
rajta, nővérem vette Stockholmban a Twilfitben. Anya épp most
próbálta fel, és megállapította, hogy nagy rá. De semmi baj,
fel lehet hajtani az alját, különben sem baj, hátha majd meghízik
egy kicsit, fűzi hozzá. Lágy parfümillat árad körülötte,
Mitsouko, egész életében ezt használta, ahogy én is. A
gyermekkoráról beszélgetünk. Édesanyjáról, aki korán meghalt,
nővéréről, akitől annyi szeretetet kapott, édesapjáról,
akinek felmászott az ölébe, hogy meghallgassa a mesét, a felettük
lévő emeleten lakó legjobb barátjáról, a barlangokról,
melyeket a Norr Mälarstrand építkezéseinek téglarakásaiból
építettek maguknak, az első lovagjáról, aki két kezébe fogta
szeplős arcát, és azt mondta, amelyik arcon nincs szeplő, az
olyan, mint az éjszakai égbolt csillagok nélkül. Anyám egy
boldog gyermekkorról mesél. Egy olyan gyermekkorról, amelyben
egyetlen sötét árny sincs.
– És mégis mi történt azon a
napon? – Felteszem a kérdést, amely egész életemben ott
rejtőzött bennem, de sosem mertem kimondani. Tudnom kell a választ,
és lehet, hogy ez az utolsó alkalom, amikor meglátogathatom.
Tudatában vagyok, hogy tabukérdést érintek, de most mindennél
fontosabbnak tartom, hogy ő maga adja meg a választ. Abban a
pillanatban meg is bánom bátorságomat. Anya tekintete a távolba
mered, szeme fénye azonnal kihuny.
Ismerős ez a
tekintet. Hirtelen visszasüllyedek a gyermekkoromba, abba a
pillanatba, amikor megpróbálom felfeszegetni a nyírfa asztal
fiókjának a zárját. Anya belép a szobába, és meglátja, miben
mesterkedem. Megdermed, alig tudja a száján kipréselni, hogy
„nem”. A szoba mintha bukfencet hányna, eláll a lélegzetem. Mi
történt? Mi lehet ebben a fiókban? (Sokkal később megtudom, hogy
Fredrik levelei rejtőztek ott.) Abban a pillanatban, amikor
felteszem a tiltott kérdést, ez és ehhez hasonló emlékek
száguldanak el a tekintetem előtt, olyan pillanatok, amikor halálra
rémült anyám hirtelen szinte megvakul, és nem tud megszólalni.
Emlékek, amelyek olyan titkokat rejtenek, amiket nem szabad felfedni
és nem lehet megérteni. A kisgyermek azt hiszi, hogy ő okozta
anyja végtelen félelmét és hirtelen megnémulását. Így aztán
a gyermek, aki én vagyok, a magáénak érzi anyja traumáját, és
igyekszik megvédeni őt, és soha nem teszi fel neki azokat a súlyos
kérdéseket.
Most, életemben először mégis nekiszegezem a
fájdalmas kérdést. Anya nem válaszol, meg sem szólal. Már nincs
jelen. Csak ülök ott, vele szemben, és várom a szavakat, amelyek
nem hangzanak el. Az ajtó melletti állóóra minden negyedórában
üt. Anya szeme szokatlanul sötétkék, de nem lát vele, minden
kapcsolatot elveszített a külvilággal. Felállok, megpróbálom
megölelni, de ezt sem veszi észre.
– És aztán, mi történt
aztán? – próbálom megtörni bénulását. Végül elhangzik
valami, egyetlenegy, szinte a levegőben lógó mondat.
– Ma
este annyit dohányozhattok, amennyit csak akartok, mondták. Tudod,
néha titokban rágyújtottunk.
Többet nem szól. Elgondolkozom
a szavai értelmén, biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül mondta
épp ezt a mondatot. El akarta mondani nekem azt az együttérzést,
amivel mégis találkozott. S ha suta is a kifejezés, mégiscsak
valami hétköznapiról szól, valamiről, ami megfogható, amit
vigaszként foghattak fel. Hirtelen bevillan, hogy ez mennyire
jellemző anyára. Mindig mindenben igyekszik megragadni a jót,
akármilyen csekély legyen is az. Ez az ő túlélési
módszere.
Anya nem sokkal később meghalt. Sosem tudott
beszélni a gyilkosságokról, amelyeket a bátyja elkövetett, és
még kevésbé tudott támpontot adni, ami megmagyarázhatta volna,
vajon miért tette.
Fordította: Harrach Ágnes
Mit tehet valaki, ha gyilkosság történt a családjában, ráadásul a gyilkos a saját nagybátyja, aki megölte apját, annak háztartási alkalmazottait, majd a feleségét, végül önmagával is végzett? Hogyan lehet élni a bűn árnyékában? Helena Henschen nem követte a rokonai által választott utat, ő nem akart elhallgatásba zárkózva élni, mintha mi sem történt volna. Regénye félig tényfeltáró mű, a korabeli dokumentumok, fényképek és családi beszélgetések alapján egyéni nézőpontból ugyan, de megkísérli rekonstruálni az eseményeket, a 20. századi Svédország leghírhedtebb bűnügyének hátterét. Apró részletekből épül fel nagybátyja, Fredrik von Sydow és felesége, Sofie története, egy fokozatosan széthulló, elidegenített és hazugságokkal teli családi élet. Ám az írónő számára ugyanilyen fontos rögzíteni magának a szembenézés vállalásának lelki következményeit is, és megértenie kapcsolatát az emlékek súlya alatt zárkózottá vált édesanyjával, a gyilkos húgával. Az igazság kimondása rendkívül nehéz – a regényben megidézett rokonok egy része álnéven szerepel –, de nincs más lehetőségünk, ha tiszta emberi viszonyokat, emberhez méltó életet akarunk teremteni.
Helena Henshen (1940–2011) svéd író, formatervező és gyermekkönyv-illusztrátor. Szépírói karrierjét 64 évesen kezdte az Egy bűntény árnyékában című regényével, amely a kritikusok és az olvasók elismerése mellett 2009-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Könyvét a világ számos nyelvére lefordították.
Helena Henschen: Egy bűntény árnyékában, Fordította Harrach Ágnes, Typotex Kiadó, 2021