Leïla
Slimani: Az
ogre kertjében. Adèle
története (részlet)
Adèle-nek szép barátnői vannak. Odafigyel, hogy hozzá hasonlóan csinos nők vegyék körül. Nem szeretne problémát okozni magának azzal, hogy magára vonja a tekinteteket. Laurent egy afrikai sajtóúton ismerte meg. Adèle akkoriban került az újsághoz, és először kísért el egy hivatalos úton lévő minisztert. Ideges volt. A villacoublayi gurulópályán, ahol a Francia Köztársaság repülőgépe várta őket, rögtön felfigyelt az egy méter nyolcvan centi magas Laurenra, akinek egyiptomi macskára emlékeztető arcát göndör fehér hajkorona övezte. Lauren ekkor már harcedzett fotós volt, aki töviről hegyire ismerte Afrikát, a kontinens összes városát bejárta, és egyedül élt egy párizsi garzonban.
Heten utaztak a repülőgépen. A miniszter, akit – bár nem volt komoly hatalom a kezében – gyakori köpönyegforgatása, korrupciós ügyei és szexuális afférjai széles körben ismertté tettek. Egy kedélyes technikai tanácsadó, aki gyaníthatóan alkoholista volt, és bármikor szívesen elmesélt egy sikamlós anekdotát. Egy diszkrét testőr meg egy túlságosan szőke és túlságosan bőbeszédű nő, sajtóattasé munkakörben. Egy sovány és csúnya újságíró, aki erős dohányos volt, és rendkívül akkurátusan végezte a munkáját, több díjat is kapott a napilapnál, ahol dolgozott, és rendszeresen ő írta a vezércikket.
Adèle első este Bamakóban lefeküdt a testőrrel, aki részegen és Adèle iránti vágyától feltüzelve, Beretta pisztolyát az övébe tűzve, meztelen felsőtesttel táncra perdült a szálloda éjszakai bárjában. A második este Dakarban szájával kielégítette a francia nagykövet tanácsosát a vécében, egy halál unalmas fogadásról kiszökve, ahol a helybeli franciák arcukon idült mosollyal igyekeztek a miniszterhez dörgölőzni, két pofára habzsolva az aprósüteményt.
A harmadik este Praiában, a tengerparti szálloda teraszán rendelt egy caipirinhát, és évődni kezdett a miniszterrel. Már éppen éjféli fürdőt akart indítványozni, amikor odaült mellé Lauren. „Holnap csinálunk pár szép fotót, mit szólsz hozzá? Jól jönnének a cikkedhez. Elkezdted már a munkát? Tudod már, hogy fogod meg a témát?” Amikor Lauren azt javasolta, hogy kísérje fel a szobájába, mert meg akar neki mutatni pár fotót, Adèle azt hitte, hogy le fognak feküdni. Át is gondolta, hogy nem vállalja a férfiszerepet, nem fogja nyalogatni Lauren csiklóját, csak passzívan aláveti magát az akaratának.
A melle. Szívesen megérintené Lauren mellét, bársonyosnak és puhának, kellemes tapintásúnak látszott. Tétovázás nélkül megpróbálta volna. Lauren azonban nem vetkőzött le. A fényképeit se mutatta meg. Elnyúlt az ágyon, és beszélt. Adèle odafeküdt mellé, és Lauren simogatni kezdte a haját. Adèle, fejét leendő barátnőjének vállán nyugtatva, kimerültnek, teljesen üresnek érezte magát. Elalvás előtt átfutott rajta, hogy Lauren nagyon nagy bajtól óvta meg, és végtelen hálát érzett iránta.
Adèle este a Beaumarchais körúton várakozik, a galéria előtt, ahol a barátnője fotói vannak ki állítva. Figyelmeztette Laurent: „Nem megyek be nélküled.”
Kénytelen-kelletlen jött ide. Otthon szeretett volna maradni, de tudja, hogy Lauren haragszik rá. Hetek óta nem találkoztak. Többször is előfordult, hogy Adèle az utolsó percben lemondta a megbeszélt vacsorát, ürügyeket talált ki, ha a barátnője arra kérte, hogy üljenek be valahova egy pohár italra. Már csak azért is bűntudata van, mert sokszor kérte Laurentól, hogy fedezze. Az éjszaka kellős közepén üzeneteket küldött neki, hogy értesítse: „Ha Richard hív, ne vedd fel! Azt hiszi, hogy veled vagyok.” Lauren soha nem válaszolt, de Adèle tudja, hogy a barátnőjét egyre jobban bosszantja ez a szerep.
Adèle valójában kerüli Laurent. Pedig amikor utoljára találkoztak Lauren születésnapján, elhatározta, hogy igyekezni fog, úgy viselkedik majd, ahogy egy kifogástalan és nagylelkű barátnőhöz illik. Segített neki az ünnepi előkészületekben. Ő gondoskodott a zenéről, és több üveg pezsgőt is vett Lauren kedvenc márkájából. Richard éjfélkor elköszönt, szabadkozva.
„Valakinek fel kell áldoznia magát, hogy a bébiszitter hazamehessen.”
Adèle unatkozott. Szobáról szobára járt, egy mondat kellős közepén faképnél hagyta a beszélgetőpartnerét, képtelen volt bármire is odafigyelni. Nevetgélni kezdett egy elegáns öltönyös férfival, és csillogó szemmel arra kérte, töltsön neki egy pohár italt. A férfi habozott.
Ideges pillantásokat vetett maga köré. Adèle csak akkor értette meg a zavarát, amikor megérkezett a feleség, egy közönséges fúria. Adèlera támadt: „Magadnál vagy? Higgadj le, jó?
Házas.” Adèle gúnyosan felnevetett, és így válaszolt: „De hát én is házas vagyok. Igazán nem kell aggódnia.” Remegve odébbállt, jeges hideg járta át. Mosolyt erőltetett az arcára, leplezni próbálva, mennyire felzaklatta az asszony durvasága.
Az erkélyen keresett menedéket, ahol Matthieu cigarettázott. Matthieu, Lauren nagy szerelme, a szeretője, aki tíz éve áltatja, de Lauren még mindig azt reméli, hogy egyszer feleségül veszi, és gyerekeik lesznek. Adèle elmesélte neki a féltékeny asszonnyal való incidenst, és a férfi azt mondta, megérti, hogy tartanak tőle. Ettől kezdve egyfolytában egymást nézték.
Hajnali kettőkor Matthieu felsegítette rá a kabátját. Felajánlotta, hogy hazaviszi az autójával, mire Lauren kissé csalódottan megjegyezte:
„Tényleg, ti nagyon közel laktok egymáshoz.”
Matthieu alig pár méter után megállt a Montparnasse körút egyik mellékutcájában, és levetkőztette Adèle-t. „Mindig is vágytam erre.” Megmarkolta Adèle csípőjét, és szájával ingerelni kezdte a szeméremajkát.
Lauren másnap felhívta Adèle-t. Megkérdezte, beszélt-e róla Matthieu, és elmondta-e neki, miért nem akarta nála tölteni az éjszakát.
Adèle azt válaszolta: „Csak rólad beszélt. Hiszen tudod, hogy minden gondolata körülötted forog.”
Pufidzsekik özönlenek ki a Saint-Sébastien–Froissart metrómegállóból. Szürke sapkák, lehajtott fejek, nagymamakorú asszonyok kezében himbálózó csomagok. A fákon a szerényen meghúzódó halovány üveggömbök mintha dideregnének a hidegben. Lauren integet. Hosszú, fehér puha és meleg kasmírkabát van rajta.
„Gyere, egy csomó embert be akarok mutatni neked!” – mondja, és kezénél fogva maga után húzza Adèle-t.
A galéria két elég kis méretű, egymásba nyíló teremből áll, az átjáróban elhelyezett asztalokon műanyag poharak és papírtányérok csipszszel és földimogyoróval. A kiállítás témája Afrika. Adèle nem sokat időzik a zsúfolt vonatokat, portól fuldokló városokat, mosolygós gyerekeket és méltóságteljes öregeket ábrázoló fotók előtt. Azokat a képeket szereti, amelyeket Lauren az abidjani és libreville-i kocsmákban készített. Izzadt, tánctól és banánsörtől mámoros, ölelkező párokat látni rajtuk. Keki vagy halványsárga rövid ujjú inget viselő férfiakat, hosszú, fonott hajú buja lányokkal kéz a kézben.
Laurent folyton lefoglalják. Adèle megiszik két pohár pezsgőt. Izgatott. Úgy érzi, mindenki látja, hogy egyedül van. Előveszi a zsebéből a mobiltelefonját, és úgy tesz, mintha üzenetet küldene valakinek. Amikor Lauren hívja, megrázza a fejét, és a kesztyűs kezében tartott cigarettára mutat. Nem szeretné, ha arról faggatnák, mivel foglalkozik. Már előre unatkozik, ha az éhenkórász művészekre, a csóró értelmiségit játszó újságírókra, a minden lében kanál bloggerekre gondol. Semmi kedve társalogni. Épp csak ott akar lenni, várni a leszálló éjszakát, elveszni a banális szavak, mozdulatok sodrában.
Hazamenni.
Kint jeges, nedves szél vág az arcába. Talán ezért van, hogy csak ketten cigarettáznak a járdán. A dohányzó férfi alacsony, de biztonságérzetet adó, széles válla van. Keskeny, szürke szeme megállapodik Adèle-en. Adèle nem fordítja el a tekintetét, magabiztosan viszonozza a pillantását. Lenyel egy korty pezsgőt, száraz lesz tőle a nyelve. Isznak és beszélgetnek. Semmiségekről, félreérthetetlen célzásokkal, cinkosan összemosolyogva. Nincs is ennél szebb beszélgetés. A férfi bókol neki, Adèle halkan nevetgél.
A férfi a nevét kérdezi, ő megtagadja tőle a választ, és ettől az unalomig ismert bájos szerelmi színjátéktól visszatér az életkedve.
Mindaz, amit mondanak, egyetlen célt szolgál: hogy eljussanak oda. Oda, abba a kis mellékutcába, ahol Adèle egy zöld kukának veti a hátát. A férfi letépte róla a harisnyát. Adèle halkan nyöszörög, hátradobja a fejét. A férfi belehatol az ujjaival, hüvelykjét a csiklójára nyomja.
Adèle lehunyja a szemét, hogy elkerülje a járókelők tekintetét. Megragadja a férfi vékony, sima öklét, és a hüvelyébe mélyeszti. A férfi is nyöszörögni kezd, átengedve magát ennek a nem remélt vágynak, ennek az ismeretlen nőnek, aki váratlanul került az útjába egy decemberi csütörtök estén. Tűzbe jön, nem bírja tovább. Adèle nyakába harap, magához rántja, a nadrágövéhez nyúl, és kezdi kigombolni a sliccét. Összeborzolódott a haja, kitágult a pupillája, ugyanaz a mohó vágy árad a tekintetéből, mint amit a galéria képein látni.
Adèle hátralép, lesimítja a szoknyáját. A férfi ujjaival végigszántja a haját, összeszedi magát.
Azt mondja, hogy ott lakik a közelben, tényleg, „pár lépésre a Rivoli utcától”. Adèle nem mehet.
„Már ez is jó volt.”
Adèle visszaindul a galériába. Fél, hogy Lauren már elment, fél, hogy egyedül kell hazamennie. Meglátja a fehér kabátot.
– Á, itt vagy!
– Lauren, kísérj haza! Tudod, hogy félek. Te egyedül sétálsz éjszakánként. Te semmitől se félsz.
– Na, gyerünk, menjünk! Adj egy slukkot!
Szorosan egymáshoz bújva sétálnak végig a Beaumarchais körúton.
– Miért nem mentél vele? – kérdezi Lauren.
– Haza kell mennem. Richard vár, azt mondtam, hogy nem maradok sokáig. Nem, nem akarok arra menni – mondja hirtelen, amikor a République térre érnek. – Patkányok vannak a bokrokban. Nagy, kövér patkányok, akkorák, mint egy kiskutya, tényleg.
Felfelé sétálnak a Grands Boulevards-on.
Egyre sötétebb van, és Adèle-en kezd elhatalmasodni a szorongás. Paranoiás lesz az italtól.
Az összes férfi őket nézi. Összerezzen, amikor a kebabárusok előtt három pasas odakiáltja nekik, hogy „Sziasztok, lányok!”. Az éjszakai bárokból, ír kocsmákból csapatostul tántorognak ki az ivócimborák, kedélyesen és kissé agreszszíven viccelődve. Adèle fél. Otthon szeretne lenni Richard mellett az ágyban. Bezárt ajtók és ablakok mögött. Richard ezt nem engedné. Senkinek nem engedné, hogy bántsa Adèle-t, meg tudná védeni. Adèle felgyorsítja a lépteit, magával húzza Laurent. Minél gyorsabban hazaérni, ágyba bújni, hogy ott érezze magán Richard nyugodt tekintetét. Holnap majd vacsorát főz. Rendet tesz a lakásban, virágot vesz. Borozni fog Richard-ral, elmeséli neki a napját. Programot tervez a hétvégére.
Engedékeny lesz, kedves, szolgálatkész. Mindenre igent mond.
– Miért mentél hozzá Richard-hoz? – kérdezi Lauren, mintha a gondolataiban olvasna.
– Szerelmes voltál belé, tényleg hittél a dologban? Egyszerűen nem értem, hogy egy olyan nő, mint te, hogyan hozhatta magát ilyen helyzetbe. Megőrizhetted volna a szabadságodat, élhetted volna az életedet úgy, ahogy neked tetszik, nem lett volna szükség erre a folytonos hazudozásra. Szerintem ez… abszurd.
Adèle csodálkozva nézi Laurent. Képtelen felfogni, mit mond a barátnője.
– Azért mentem hozzá, mert megkérte a kezem. Ő volt az első és mind a mai napig az egyetlen férfi, aki erre kért. Annyi mindent adhatott nekem. És anyám olyan boldog volt. Egy orvos, gondolj csak bele!
– Most komolyan beszélsz?
– Nem értem, miért kellene egyedül maradnom.
– A függetlenség nem jelenti azt, hogy egyedül van az ember.
– Most magadról beszélsz, ugye?
– Adèle, hetek óta nem láttalak, és alig öt percet töltöttél velem ma este. Csak alibinek kellek. Elképesztően viselkedsz.
– Nincs szükségem alibire… Ha nem akarsz segíteni nekem, majd találok más megoldást.
– Nem csinálhatod ezt így tovább. Rajta fognak kapni. És elegem van abból, hogy ennek a
szerencsétlen Richard-nak a szemébe hazudjak.
– Taxi! – Adèle kiszalad az útra, és megállítja a kocsit. – Köszönöm, hogy sétáltál velem.
Majd hívlak.
Fordította: Lőrinszky Ildikó
Leïla Slimani: Az ogre kertjében. Adèle története , Fordította Lőrinszky Ildikó, Európa Könyvkiadó,2021