Stephen Le: A táplálkozás százmillió éves története (részlet)
Az ősemberdiétákat propagáló könyvek között kevés olyat találunk, amely akár csak említést tenne a bogarakról. Ez már csak azért is nagyon furcsa, mivel a bogarak valamikor igen fontos kalóriaforrást jelentettek az emberi társadalmaknak. Nagy kár, hogy az iparosodott társadalmakban annyian viszolyognak a rovarevéstől, mivel a rovarok kitűnő tápanyagforrást biztosíthatnának, ráadásul rendkívül környezetbarát módon. A rovarkonyhának másfelől persze megvannak a hátulütői is, amiket a rajongói hajlamosak bagatellizálni. Hogy megvilágítsuk, mit jelentett az emberi faj számára a rovarevés, ugorjunk vissza a történelemben egy olyan korba, amikor az őseink egy bogárlakoma gondola- tára megnyalták volna a szájuk szélét szőrös pofájukon.
Ha százmillió évvel ezelőtt születünk, egy páradús trópusi erdő mélyén ugráltunk volna, a lombok árnyékában, kedvenc csemegénk, a futkározó bogarak után kutatva, amelyekből finom, laktató zsiradékot és földimogyoró-szerű fehérjét szippanthattunk volna a szánkba. Folyik némi vita arról, hogy korai rovarevő őseink Délkelet-Ázsiában vagy Afrikában éltek-e, de egy nemrégiben Vietnámba tett látogatásom során a bennem rejlő rovarevő lárvákra kezdett áhítozni, így hát… Kiteszek egy posztot egy utazók számára működtetett közösségi oldalra: „Helló, olyan éttermet keresek Saigonban, ahol kipróbálhatom a rovarevést. Ismertek olyan helyet, ahol felszolgálnak rovarokat, és van itt valaki, aki szívesen csatlakozna hozzám?” Pár óra leforgása alatt szert teszek rovarokat felszolgáló éttermekre vonatkozó néhány javaslatra és még egy maroknyi elszánt evőcimborára is. Felírom az elérhetőségeket a kis barna jegyzetfüzetembe, és kilépek a szálloda ajtaján.
Phung Vong, egy karcsú és kedves diáklány mosolyogva vár rám a motorján. Előreülök, és megragadom a kormányt. Phung útmutatását követve, óriási fügefákkal szegélyezett, sötét utcákon süvítünk végig, majd át egy hosszú, alacsony hídon, mintegy szimbolikusan is átkelve egy másik világba. Szinte azonnal eltévedünk. Fel és alá motorozunk egy széles úton, melyet mindkétfelől sört és grillételeket árusító kerthelyiségek szegélyeznek, egy rovarétteremre utaló valamiféle jelet keresve – de hát miről is lehetne felismerni? Egy sajátos illatról? A vendégek szájából fityegő szöcskelábakról? Végül észreveszünk egy nagy, hetyke, zöld-fehér tücsköt ábrázoló képet, amelyet fehér neoncsövek világítanak meg hátulról: REK REK, áll a táblán, a vietnámiak szerint ezt ciripeli a tücsök. Ekkorra már farkaséhes vagyok, és készen állok a lakmározásra, még akkor is, ha azt jelenti, hogy recés, ízelt lábakkal, vézna csápokkal és széttárt szárnyakkal kell a jóllakásig teletömnöm magam.
Más vacsoravendégek is érkeznek motorbiciklivel; mint kiderül, ők is eltévedtek útközben. Kíváncsi vagyok, miféle embereket vonzott a nyílt felhívásom a rovarevésre. Csatlakozik hozzánk Nhat, egy turisztikai cég halk szavú alkalmazottja, és Andi, egy hátizsákos turista Indonéziából, akinek hosszú, bogárfekete hajfürtjei vannak. Nhat és én élő pálmafúróbogár-lárvát rendelünk halszósszal az étlapról – hetvenöt centbe kerül darabja.
Andi hevesen rázza a fejét, amikor megkérdezzük tőle, fog-e enni rovarokat.
– Én csak csirkét kérek! – Néhány órája ismerkedett össze Nhattal az interneten, és a vizuális élmény kedvéért tartott velünk – elő is szed a táskájából egy jókora tükörreflexes fényképezőgépet –, nem pedig a kulináris élvezetekért. A két pálmafúrólárvát két külön tálban hozzák ki: még élnek, vadul tekergőznek terpentinszínű halszószfürdőjükben, megszórva néhány csilipaprika-forgáccsal. A pálmafúró bogár lárváinak barna feje úgy fénylik, mint a pattogatott kukorica magja; vonagló hasukon világos, gumiszerű barázdák vannak. A pufók és nyájas étterem-tulajdonos kijön, hogy eligazítást tartson Nhatnak és nekem: meg kell ragadnunk a fejet, a fogunkkal leszakítani a kövér, fehér testet, majd eldobni a fejet, vigyázva, hogy közben a lárva méretes csápjaival meg ne csípje a nyelvünket. Ráharapni egy vergődő lárvára barbár dolognak tűnik, de kezdek szédülni az éhségtől, a halszószból pedig pézsmaillat árad. Mennyire lehet rossz ízű a lárvák kövér, fénylő teste? És nem vagyok-e rovarevők közvetlen leszármazottja, még ha hozzávetőleg százmillió év választ is el tőlük?
Evőpálcikával megfogom a lárvát, szemügyre veszem a pálcika végén a tekergőző alakot, majd óvatosan a metszőfogaim közé teszem, vigyázva, hogy a csattogó állkapcsokat távol tartsam a nyelvemtől. Egy gyors rántás, majd valami krémes árad szét bizsergetően a számban, majonézszerűen kellemes, főleg kiéhezett állapotomban. Visszaejtem a leválasztott fejet a tálka halszószba.
– Mmm! Ez jó volt! – jelentem be az asztaltársaságnak. Andi elborzadva és újonnan támadt csodálattal néz rám.
Fordította: Varró Zsuzsa
Mit ettek az őseink, és miért fontos ez ma?
Életünknek manapság kevés olyan területe van, amelyet annyi ellentmondásos információ terhel, mint az étrendünk: együnk sok húst, ne együnk sok húst, a teljes kiőrlésű gabonák egészségesek, a teljes kiőrlésű gabonák katasztrofálisak, csak bizonyos élelmiszereket szabad fogyasztanunk, mindent ehetünk, de mértékkel, és így tovább. A különböző kultúrák évszázados konyhái a bonyolult biológiai igények és a környezet által finomhangolt evolúció eredményei. Mit tehetünk az egészségünkért a tömegélelmiszerek korában? Stephen Le kanadai biológiai antropológus könyve elődeink táplálkozási stratégiáit feltáró nagy ívű történeti áttekintés, a világ különböző földrészein élő embereket és az ottani ételfogyasztási szokásokat bemutató szórakoztató útirajz, aktuális tudományos kutatás és meggyőző életmód-tanácsadó egyszerre.
Stephen Le: A táplálkozás százmillió éves története, Fordította Varró Zsuzsa, Typotex Kiadó, 2021