Behrouz Boochani: Nincs barátunk, csak a hegyek. Írások a börtönből (részlet)
Egy néma óceán közepén van egy elszigetelt földdarab, ahol embereket tartanak fogva. Ezek az emberek a szigeten kívüli világot nem tapasztalhatják meg. Nem látják, miféle társadalom veszi körül börtönüket, és természetesen arról sem kapnak hírt, mi zajlik a világ más részein. Csak egymást látják, és csak azokat a történeteket hallják, amelyeket egymásnak mesélnek. Nekik ez a valóság; elszigeteltségük és bebörtönzésük ingerli őket, de már megtanították nekik, hogy elfogadják a sorsukat.
A rabok mégis hírt kapnak arról, hogy létezik egy másik sziget, ahol szabad a gondolat, és szabadon lehet alkotni. Kóstolót kapnak abból, milyen lehet az élet azon a másik szigeten, de sem képességük, sem tapasztalataik nincsenek, hogy teljes egészében felfogják a lényegét. Az embereknek azon a másik szigeten különös megérzéseik vannak: olyan dolgokat látnak, amelyeket a rabok nem, és olyan dolgokat tudnak, amelyeket a rabok nem tudhatnak. Néhány rab megveti a másik szigeten élőket. Néhányan egyszerűen nem értik azokat az embereket, és néhányan megpróbálnak áskálódni ellenük. Páran teljesen közömbösek a másik társadalom iránt. Néhány rab még sajnálja is őket, mert biztosak benne, hogy a saját helyzetük egyszer jobbra fordul, és jóval nagyobb szabadságot kapnak.
A két sziget egymás szöges ellentéte. Az egyik sziget megöl minden víziót, kreativitást és tudást – bebörtönzi a gondolatot. A másik sziget támogatja a víziót, a kreativitást és a tudást – ezen a földön szabad a gondolat.
Az első sziget egy telepes-gyarmati állam, amelyet Ausztráliának hívnak, a telepesei a rabok.
A másik szigeten ott van a Manus Börtön, és a tudás a bebörtönzött menekültekben lakozik.
***
Az anyám a következőket mesélte: »Amikor küszködve próbáltad magad az emberek világába vetni, amikor apró lábacskáiddal az utolsókat rúgtad a méhem falába, én ellebegtem, azt sem tudtam, mi történik velem… elveszítettem az eszméletemet.« Tudom ám, hogy most mit gondolnak: szűk volt a kijárat, a fejem meg nagy! Hogy már a születésemkor bajkeverő voltam. Nem, nem. Így azok gondolkodnak, akik privilegizált helyzetben vannak, akik a tudomány fejlődésének köszönhetően a császármetszést végző orvos szikéjének áldásait élvezhetik. Az én anyám éhezett.
***
Az emberi lény szenvedések közepette születik/
Az emberi lény szenvedések közepette él/
Az emberi lény szenvedések közepette hal meg/
Az emberi lény felismeri a szenvedést/
Az emberi lénynek tudomása van róla, mivel jár a szenvedés/
Esdeklés/
Kiáltás/
Jajgatás/
Sírás/
Az emberi lény mindezt megtapasztalja/
Az emberi lény sokat tud ezekről a dolgokról.
***
A rabok felriadnak álmukból. Izzadtan, a fejük majd szétrobban, mintha kemencében lennének. A szúnyogokról se feledkezzünk el. Most, hogy a ventilátorok nem működnek, a szúnyogok még könyörtelenebbül szállják meg a szobákat. A rabok perceken belül kimenekülnek, egyenesen az éjszaka sötétjébe hullanak, és káromkodások monszunjával árasztják el. Az átkok visszhangot vernek a börtönt fogva tartó feneketlen sötétség mélyén.
A börtön belepárolog a sötétségbe, belepárolog a rettenetbe. Még a kókuszpálmák is horrorisztikus sziluettekké válnak. Az emberek sötét, árnyékszerű alakokká változnak a holdvilágnál, mintha ismeretlen martalócok készülnének ostromzár alá vonni a börtönt. Kiabálás, sikoltozás, az emberek felkiáltanak, a látatlanból hangok válnak ki, hangok, amelyek a börtön minden szögletébe bekúsznak.
Fordította: Neset Adrienn
Behrouz Boochani iráni kurd költő és újságíró menedékkérőként közelítette meg az ausztrál partokat 2013-ban, amikor egy újonnan meghozott bevándorlási törvény következtében négy évre az ausztrál kormány Manus-szigeten – mint később kiderült, illegálisan – működtetett befogadóállomásán ragadt, és a szigetet az állomás felszámolása után sem hagyhatta el évekig. Boochani egy mobiltelefonba pötyögve, sms-ek és WhatsApp-üzenetek formájában juttatta ki onnan a fárszi nyelvű részleteket barátainak, ismerőseinek és angol fordítójának. A Nincs barátunk, csak a hegyek nem egyszerű börtönnapló: tanúságtétel, a túlélés eszköze, lírai beszámoló, az ellenállás megnyilvánulása. Rendkívüli erejű írás, mely kíméletlenül szembesíti az olvasót a világ hontalanjai, a fogságban sínylődő menekültek keserű sorsával.
Behrouz Boochani iráni kurd író, újságíró, népművelő és filmes. Mesterfokozatot szerzett politikatudományból, politikai földrajzból és geopolitikából. A PEN International tiszteletbeli tagja; a Sydney-i Egyetem Délkelet-ázsiai Migrációs Központjának (SAPMiC) távoktató vendégtanára. Az Amnesty International Australia 2017-es Médiadíjának, a Diaspora Symposium Társadalmi Igazságosság díjának, a Liberty Victoria 2018-as Üres Szék díjának és az Anna Politkovszkaja-díjnak is nyertese; 2019 januárjában pedig elnyerte Ausztrália legnagyobb pénzjutalommal járó irodalmi díját, a Victorian Prize for Literature-t és a Victorian Premier’s Prize for Nonfiction díjat. A szerző az elismerést videóban köszönte meg a Manus-szigetről. A könyvéből készülő filmet tervek szerint 2021 közepén kezdik forgatni.
Boochani 2019 novemberében egy irodalmi fesztiválra érkezett Új-Zélandra, és azonnal menekültstátuszért folyamodott. Az új-zélandi hatóságoktól ezt 2020 júliusában meg is kapta. Azóta a szigetországban él, és a Canterbury Egyetemen tanít.
Behrouz Boochani: Nincs barátunk, csak a hegyek. Írások a börtönből, Fordította Neset Adrienn, Európa Könyvkiadó, 2021