Nicolas Mathieu: Gyermekeik is utánuk (részlet)
Miután
jól elrejtették a kenut, a két fiú a Petit-Fougeray erdőn át
biciklizett vissza. Anthony szokás szerint azzal szórakozott, hogy a
szaggatott vonalon szlalomozott az út közepén. Ez a hóbortja az őrületbe
kergette a kuzint. Néhány nappal ezelőtt, miközben felfelé kapaszkodtak
a meredeken emelkedő tengerparton a raktárak közelében, Anthony
hirtelen szembe találta magát egy Volkswagen kombival. A pasi kénytelen
volt elrántani a kormányt. Amikor a kuzin megkérdezte, nem lehet-e, hogy
kissé lökött néhanapján, Anthony azt felelte, hogy neki volt
elsőbbsége.
– Miféle elsőbbséged? Az út közepén kolbászoltál.
Anthony időnként az agyára ment. Annyira, hogy néha már azon filózott, hogy kivan-e a srácnak mind a négy kereke.
De
most éppen üres volt az út, és a két fiú fürgén tekert a nappal
szemben, nyomukban az árnyékuk. A délutáni forróság után a környező
erdők egy sóhajjal ellazultak, és a naplemente olyan volt, mint egy
visszaszámlálás. Merthogy a végén a kigyúrt Alex javasolt valamit. Egy
haverja hatalmas bulit rendez a szülei házában. Ha van kedvük, Anthony
meg a kuzin is jöhet, persze azzal a feltétellel, hogy hoznak füvet. A
jelek szerint egy jókora, medencés kégliben tartják a bulit. Lesz pia,
csajok, zene, éjféli fürdés. Anthony meg a kuzin azt mondták, okés,
meglátják, ráérnek-e. Amúgy az, hogy flegma képet vágjanak, nem kevés
erőfeszítésükbe került.
Aztán
jött a feketeleves, mivel a kérdéses bulit Drimblois-ban tartották. Ami
bringával mégiscsak negyven kilométer oda-vissza. Hacsak le nem nyúlják
a papa YZ-jét. A moci ott porosodott a garázs mélyén egy ponyva alatt.
Csakhogy erre még gondolni sem szabad. Anthony fütyült rá, hogy majdnem
beleszállt egy Volkswagen kombiba. Viszont ha az öregéről volt szó, azt
egyáltalán nem vette félvállról.
– Észre se fogja venni, mit számít – bizonygatta a kuzin.
– Nem, nagyon ciki – makacskodott Anthony. – Nincs más hátra, meg kell próbálnunk bringával.
– Ne már, hét óra, az egésznek annyi.
– Nem tehetem, de tényleg. Kicsinál, ha elviszem a motorját. Te nem ismered.
Valójában
a kuzin elég jól ismerte. Patrick Casati derék fickó, csakhogy néha
elég volt egy ujjlenyomat a tévén, amitől úgy felhúzta magát, hogy rossz
volt nézni. A legrosszabb akkor következett, amikor magába szállt.
Megszégyenülve, rossz lelkiismeretétől mardosva, mentegetőzésre
képtelenül úgy próbált bocsánatot nyerni, hogy halkan beszélt, és
felajánlotta, hogy elmosogat. Anthony anyja többször is becsomagolt, és
elmenekült a nővéréhez. Amikor visszatért, az élet ugyanúgy folyt
tovább, mintha mi sem történt volna. Mégis megmaradt köztük egyfajta
távolság, valami, amitől az embernek nincs nagy kedve a családi élethez.
– Ott lesz a barátnőd – erősködött a kuzin. – Muszáj odamennünk.
– Ki?
– Ne már, tudod jól.
– Ja…
Steph
olyan volt már, mint azok a dallamtöredékek, amelyeket nem tudsz
kiverni a fejedből, amíg bele nem dilizel. Anthony életét fenekestül
felforgatta. Semmi nem változott, mégsem volt többé semmi sem a helyén.
Szenvedett; ez jó volt.
– Viccen kívül, nem semmi a csaj.
– Nem ám.
A
kuzin vigyorgott Látta ő már ezt a fura képet, ugyanolyan, mint
hetedikben, amikor Anthony fülig belezúgott Natacha Glassmanba, egy
csajsziba, akinek különböző színű szeme és Kickers surranója volt.
Anthony, akinek az elevenébe találtak, felágaskodott a bringáján. Le
kellett vezetnie a benne felgyűlt, összes energiát. Állva tekert tovább,
persze az úttest kellős közepén.
A
kuzin az anyjával és a húgával lakott egy kétemeletes, szűk ikerházban,
az ablakokban muskátli. A homlokzatról hámlott a vakolat. Amikor a két
fiú megérkezett, a bringákat kint hagyták a kavicsos udvaron, és
beléptek. A kuzin anyja éppen a Fort Boyard-t[1] nézte a nappaliban. Az
volt a rigolyája, hogy teljes hangerőre tekeri a tévét. Fouras apó[2]
hangja meglehetősen váratlanul, prófétai hangterjedelemmel harsant fel a
háttérből. Az asszony meghallotta, hogy felfelé ügetnek a lépcsőn, és
utánuk ordított:
– Vegyétek le a cipőt, mielőtt fölmentek!
Hát
persze, mivel az emeleten padlószőnyeg volt. Amikor felértek, Anthony
benézett a kuzin húga, Carine szobájába. A félig nyitott ajtón át
megpillantott egy földön üldögélő, kinyújtott lábú, forrónadrágos
alakot. Vanessa volt. Már röpködtek is a sértések: kis fatökű, kis
kukkoló, verd ki. Carine tizennyolc éves volt, és a még csak tizenhat
éves Vanessával sülve-főve együtt pletykálkodtak, tespedtek, és szomorú
szerelmekről fantáziáltak. Nyáron mindezen elfoglaltságokat megfejelték
félmeztelen napozással Léonard-ék kertjében. Vanessa apja időnként
váratlanul odakeveredett. A csajok röhögtek rajta, de Vanessa mégis
kicsit cikisnek találta a dolgot. Arról viszont fogalmuk se volt, hogy
Anthony, aki ugyanazon a telepen lakott, néha megleste őket a
fagyalbokrok mögül. Vérbeli kígyók voltak, és Anthony erősen tartott
tőlük. Azonnal visszavonulót fújt, mielőtt igazából nekiesnének.
Régebben volt már erre példa. Meglehetősen konok csajok voltak.
Amikor
végre a kuzin szobájába értek, az ágyra heveredett. A helyiség a tető
alatt volt, és a ventilátor dacára pokolian forró. A falakon
videókazettákkal teli polcok, néhány Baywatch-fotó meg egy poszter a
kivételesen nagyon laza Bruce Lee-ről. Ezen kívül egy jókora
tévékészülék forgácslap szekrényben, négyfejes videólejátszó, egy üres
akvárium, amelyben valaha rövid ideig egy idegkimerülésben szenvedő
piton tengette napjait. A sarkokban piszkos zoknik, motoros magazinok,
üres sörösdobozok, egy baseballütő. A kuzin már tekert is egy dupla
papíros, hosszú spanglit.
– A kurva életbe…
– Ja…
– Mi legyen?
– Mit tudom én.
Egy
darabig így üldögéltek, felváltva szívták a spanglit, csak töprengtek,
miközben a ventilátor kavargatta a füstöt. Nézték egymást izzadtan,
idegesen.
– Most az egyszer van egy tervünk.
– Jó, de az apám kirúg, ha hozzányúlok a csotrogányához.
– Láttad azt a csajt, hát nem?
– Mondom, hogy nem lehet.
Anthony bosszankodott. A kuzin ütötte a vasat.
– Legrosszabb esetben mit kockáztatsz? De tényleg, tíz a kilenchez, hogy egyáltalán nem veszi észre. Szarik már arra a mocira.
Ebben
volt valami igazság. Az apja már hallani sem akart arról a motorról.
Túl sok emlék, lemondás fűződött hozzá, ami a szabadságára emlékeztette.
Viszont ez mit sem változtatott a tiltáson, amely a mérleg másik
serpenyőjét nyomta le. Anthony öntudatlanul a jobb szemhéjához emelte a
kezét. Füst ment a szemébe.
– Mi a bánatot akarsz? – kérdezte a kuzin.
– Hogy érted?
– Soha nem jártál még csajjal.
– De!
–
Az a sztorid a busz hátuljában, ugyan már! Meg a Glassman csaj, két
évig fárasztottál vele mindenkit. Aztán csak a nagy semmi.
Anthony
érezte, hogy elszorul a torka. Az a csaj, éjjel-nappal csak rá gondolt
negyediktől hetedik végéig. Az osztályban mindig a hozzá legközelebbi
padot kereste. Tesiórán úgy leste, mint egy kivert kutya. Neki szóló
kazettái voltak, összeállítások, amelyeket a rádióból vett fel:
Scorpions, David Balavoine, Johnny Hallyday. Még arra is képes volt,
hogy arrafelé ólálkodjon a bringájával, ahol a csaj lakott. És mindezek
után azt sem merte megkérdezni tőle, hogy akar-e vele járni. Végül Cyril
Medranet csípte fel, a matektanár fia. Anthony szét akarta verni a
pofáját. De megelégedett annyival, hogy ellopta a hátizsákját, hogy az
Hennébe dobja. Aztán kigyógyult belőle, a csajszi csak egy kis ribanc
volt.
– Na jó…
A
kuzin még egy utolsót slukkolt, elnyomta a csikket, és bekapcsolta a
Mega Drive játékkonzolt. Kész, mindennek vége. Anthony bőgni tudott
volna.
– A rohadt életbe…
Felpattant
az ágyról, kirohant a szobából, és négyesével szedte a lépcsőfokokat.
Hogy egy újabb estét töltsön szipuzva és Sonic, a sündisznót nyomatva a
konzolon, miközben a csajok vedelnek, felcsípik őket, és hagyják, hogy
más nyelvek forgolódjanak a nyelvük körül, hát ennél a kilátásnál még
egy esetleges nyaklevest is jobb bevállalni. Döntött. De az utca végén
megpillantotta az unokanővérét és Vanessát, akik Derch-éktől jöttek
háromnegyedes sörösüvegekkel tömött szatyrokkal. Lassított. Elállták az
útját. Letámasztotta a lábát.
– Hová mész?
– Sürgős?
– Hé, nézzél már rám, ha neked pofázok.
Vanessa
felemelte Anthony állát. Mindkét lánynak egyforma frizurája volt,
hosszú haj, egy tincs csattal hátrafogva. Szűk trikót, forrónadrágot,
strandpapucsot viseltek, és kókuszolajillatuk volt. Vanessa bokáján
aranylánc csillogott. Anthony kiszúrta, hogy az unokanővére nem hord
melltartót. A kosármérete legalább 95D-s. Tudta jól, merthogy átkutatta a
szobáját, amikor a csaj nem volt otthon.
– Mondd már, hová mész? – kérdezte újra Vanessa a BMX kerekét a lába közé szorítva, nehogy meglógjon.
– Haza.
– Máris?
– Minek?
– Nem kérsz egy kortyot?
– Mit bámulsz?
– Semmit…
Anthony érezte, hogy elpirul. Megint lesütötte a szemét.
–
Perverz disznó. Akarod látni, van-e rajtam nyoma a fürdőruhának? És
Vanessa megmutatta neki a csípőjén valamivel világosabb bőrt.
Anthony hátrább lépett, hogy kiszabadítsa a kerekét.
– Mennem kell.
– Ne már, ne csináld! Ne légy már ilyen kis buzi.
Az unokanővére, aki már bepuszilt egy sört, hátul vihogott. Mégis a segítségére sietett.
– Elég, szállj már le róla.
Leküldött
egy újabb korty sört, és egy cseppnyi ott csillogott az állán. Anthony
újra megpróbált kiszabadulni, de Vanessa nem hagyta. Nyafogott:
– Anthony…
Fél
kezével az arcához ért, a fiú érezte a tenyerét. A lány bőre
meghökkentően hűvös volt. Főként az ujja vége. Vanessa rámosolygott.
Tökre fura érzés volt. A lány felröhögött.
– Na, húzz el!
Anthony azonnal elhúzta a csíkot, többre nem volt kíváncsi.
Még
egy darabig érezte, hogy a tekintetükkel követik, nem is állt meg a
stoptáblánál, mielőtt befordult volna a Clément-Hader utcába. Ez idő
tájt teljesen kihalt volt az utca, és meredeken ereszkedett lefelé a
városközpontba. Az ég a láthatáron rikító színekben pompázott. A fiú
megrészegülve elengedte a kormányt, és széttárta a karját. A sebesség
lobogtatta a trikóját. Egy pillanatra lehunyta a szemét, a szél a fülébe
süvített. Anthony ebben a félhalott, furán ingatag, vízpartra és híd
alá épült városban száguldott szédítő iramban, egész testében remegve,
halálosan fiatalon.
[1] Francia vetélkedősorozat, Magyarországon is sugározták Fort Boyard – Az erőd címmel.
[2] A fenti vetélkedőben az erőd őre, aki rejtvényekkel teszi próbára a versenyzőket.
Fordította: Király Katalin
Nyár van,
hőség, 1992 augusztusa. Franciaország keleti részén, a többé nem üzemelő
gyárak városában járunk. Anthony tizennégy éves, amikor az
unokatestvérével unalomból ellopnak egy kenut, hogy megnézhessék a
szemközti part híres nudistastrandját. A fiú itt találkozik élete első
szerelmével, és itt kezdődik el számára a valódi élet. A fiatalok
ellenállhatatlan érzéseit, társadalmi feszültségeit és politikai
fejlődését bemutató regényben négy meghatározó pillanat kerül a
középpontba, négy nyár a „Smells Like Teen Spirit"-től a 98-as
labdarúgó-világbajnokságig. Konfliktusok a szülőkkel és a szülők között,
semittevés és elvágyódás, száguldás, félelmek, szenvedélyek – útkeresés
a 90-es évek szűk levegőjű átlaglakótelepeinek hátországában. Nicolas
Mathieu pontos és empatikus korrajza 2018-ban elnyerte a legrangosabb
francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat.
Nicolas Mathieu
francia író, történelmi és filmes tanulmányait követően dolgozott
forgatókönyvíróként, szerkesztőként, tanárként. A világsikert hozó
második regénye, a Gyermekeik is utánuk kapcsán így írt önmagáról:
„Olyan világba születtem, ahonnan mindenáron menekülni akartam.”
Nicolas Mathieu: Gyermekeik is utánuk, Fordította Király Katalin, Typotex Kiadó, 2021