Alan Watts: A könyv – Az önmagad megismerését tiltó taburól (részlet)
Alan Watts: A könyv – Az önmagad megismerését tiltó taburól (részlet)
Amint az oly gyakran megtörténik, amit elfojtottunk, és ami elkerülte a figyelmünket, nem más, mint egy meglepően egyszerű dolog. Azért nehéz észrevenni, mert olyan egyértelmű és alapvető, hogy alig lehet szavakba önteni. A németek Hintergedankénak, hátsó gondolatnak nevezik ezt az értelmünk hátterében rejlő aggodalmat, amelyet nehéz beismernünk még önmagunk előtt is. Az „én”-nek mint magányos, elszigetelt létezésközpontnak az érzékelése olyannyira erőteljes és „józanésszerű”, annyira nélkülözhetetlen alapja beszéd- és gondolkodásmódunknak, törvényeinknek és társadalmi intézményeinknek, hogy képtelenek vagyunk egyéni létezésünket a világegyetem adta keretek közt másnak, mint felszínesnek tapasztalni. Úgy tűnik, én egy rövid villanás vagyok, amely az idő végtelen korszakaiban csak egyszer fénylik fel – egy ritka, bonyolult és túlságosan is törékeny organizmus a biológiai evolúció peremén, ahol az élet hulláma egyedi, sokszínű, szikrázó cseppekre törik, amelyek felragyognak egy pillanatra, hogy aztán örökre eltűnjenek. Ilyen kondicionáltságban lehetetlennek, sőt abszurdnak tűnik még megérteni is azt, hogy az én nemcsak a cseppben lakozik, hanem az energia teljes hullámverésében, amely a galaxisoktól a testet alkotó nukleáris mezőkig terjed. A létezésnek ezen a szintjén „én” mérhetetlenül öreg vagyok; formáim végtelenek, feltűnésük és letűnésük pedig csupán egy ugyanazon energia örökös áramlásának lüktetése vagy rezgései.
Azért nehéz ráébredni arra, hogy ez így van, mert a fogalmi gondolkodás nem képes ezt megragadni. Olyan ez, mintha a szem közvetlenül akarná szemlélni önmagát, vagy mintha valaki a tükör színét a benne tükröződő színek alapján próbálná leírni. Ahogyan a látás több minden látott dolognál, ugyanúgy létezésünk és tudatosságunk alapját vagy „talaját” nem érthetjük meg az ismert dolgokból kiindulva. Ezért arra kényszerülünk, hogy mítoszokon – vagyis speciális metaforákon, analógiákon és képeken – keresztül beszéljünk róla, amelyek elmondják, hogy mihez hasonlítható, megkülönböztetve ezt attól, ami valójában. Jelentésének egyik végpontján a „mítosz” tanmese, valótlanság vagy babona. De a másikon a „mítosz” egy használható és termékeny képzet, amelynek segítségével kihámozhatjuk az élet értelmét valahogy úgy, ahogyan az elektromos erőt a víz vagy a levegő viselkedéséhez hasonlítva magyarázzuk. Ugyanakkor a „mítoszt”, ebben a második értelmében, nem szabad szó szerint értelmezni, éppúgy, ahogy az elektromosságot sem téveszthetjük össze a vízzel vagy a levegővel. Tehát a mítoszok „használatakor” vigyázni kell arra, hogy a képzetet ne tévesszük össze a ténnyel, ami olyan lenne, mint felmászni az útjelző táblára ahelyett, hogy követnénk az utat.
A mítosz tehát az a forma, amelyben válaszolni próbálok a gyerekeknek, amikor felteszik nekem az alapvető metafizikai kérdéseket, amelyek olyan könnyedén merülnek fel bennük: „Honnan jön a világ?” „Miért teremtette Isten a világot?” „Hol voltam én, mielőtt megszülettem?” „Hova mennek az emberek, amikor meghalnak?” Újra meg újra azt tapasztaltam, hogy láthatóan kielégíti őket egy egyszerű és nagyon ősi történet, amely valahogy így hangzik:
Sosem volt olyan idő, amelyben a világ elkezdődött, mert a világ körbe-körbejár, és egy körnek nincs kezdőpontja. Nézzétek az órámat, ami az időt mutatja; körbejár, és a világ ugyanígy újra meg újra ismétli önmagát. De ahogyan az óramutató felmegy a tizenkettesre, majd lemegy a hatosra, a világban is van nappal és éjszaka, ébrenlét és alvás, létezés és meghalás, nyár és tél. Egyik sincs a másik nélkül, mert nem tudnánk, milyen a fekete, ha nem láttuk volna a fehér mellett, vagy hogy milyen a fehér, ha nem láttuk volna a fekete mellett. Ugyanígy vannak idők, amikor a világ létezik, és vannak idők, amikor nem, mert ha a világ pihenés nélkül, örökkön-örökké fennállna, iszonyúan elfáradna magától, és megunná magát. Jön és megy. Most látod; most nem látod. Mivel tehát nem unja meg magát, mindig újra visszajön, miután eltűnik. Olyan ez, mint a légzésetek: a levegő kimegy és bemegy, ki és be, és ha megpróbáljátok állandóan bent tartani, szörnyen érzitek magatokat. A bújócskához is hasonlít, mert mindig élvezetes új búvóhelyeket találni, és azt keresni, aki nem mindig ugyanoda bújik el.
Isten is szeret bújócskázni, de mivel semmi sincs Istenen kívül, ezért ő nem tud mással, csak önmagával játszani. De ezt a nehézséget áthidalja azzal, hogy úgy tesz, mintha ő nem is ő maga lenne, így bújik el önmaga elől. Úgy tesz, mintha ő te meg én, és minden ember lenne a világon, minden állat, minden növény, minden szikla és csillag. Ily módon furcsa és csodálatos kalandokban van része, amelyek közt akadnak borzalmas és félelmetes kalandok is. De ezek csak olyanok, mint a rossz álmok, mert amikor felébred, eltűnnek.
Szóval amikor Isten azt játssza, hogy ő bújik el, és úgy tesz, mintha te meg én lenne, akkor ezt olyan jól csinálja, hogy hosszú időbe telik, míg eszébe jut, hova és hogyan bújtatta el magát. De pontosan ez benne az élvezetes – éppen ezt akarta csinálni. Nem akarja túl hamar megtalálni önmagát, mert az elrontaná a játékot. Ezért olyan nehéz neked meg nekem rájönni, hogy az álruhás Isten vagyunk, aki úgy tesz, mintha nem önmaga lenne. De amikor majd elég hosszú ideje megy már a játék, mindannyian felébredünk, abbahagyjuk azt, hogy „úgy tegyünk, mintha”, és emlékezni fogunk rá, hogy mind egyetlen Én vagyunk – az Isten, aki minden, ami van, és aki örökké él.
Természetesen nem szabad elfelejtenünk, hogy Istennek nincs emberi alakja. Az embereknek bőre van, és mindig van valami a bőrünkön kívül. Ha nem lenne, nem tudnánk különbséget tenni a testünkön belül és kívül lévő dolgok között. De Istennek nincs bőre és nincs alakja, mert hozzá képest nincs semmilyen kívül. (Egy elegendően értelmes gyerek számára ezt egy Möbius-szalaggal érzékeltetem – ez egy papírszalag, amelyen egyet csavarnak, úgy, hogy csak egy oldala és egy éle lesz.) Isten belseje és külseje ugyanaz. És bár én Istenről hímnemben beszéltem, nem nőnemben, Isten se nem férfi, se nem nő. Azért nem mondtam, hogy „az”, mert ezt általában élettelen dolgokra használjuk.
„Isten a világ Énje, de nem láthatjuk Istent ugyanazért, amiért tükör nélkül nem láthatjuk a szemünket, és biztos, hogy nem tudunk a saját fogunkba harapni vagy a fejünk belsejébe nézni. Az énünk azért van ilyen okosan elrejtve, mert az maga Isten, aki rejtőzködik. Kérdezhetnétek, hogy Isten miért rejtőzködik néha szörnyű emberek képében, vagy miért tesz úgy, mintha nagy betegségben vagy fájdalomban szenvedő ember volna. Először is ne felejtsétek el, hogy ő ezt igazából nem teszi senki mással, hanem csak önmagával. Azt se felejtsétek el, hogy majdnem minden élvezetes történetben lenniük kell rossz embereknek is a jók mellett, mivel a mese pontosan attól izgalmas, hogy tudni akarjuk, miként győzik le a jók a rosszat. Olyan ez, mint amikor kártyázunk. Az elején összevissza keverjük a lapokat, ami olyan, mint a világban létező rossz dolgok, de a játék lényege az, hogy ezt az összevisszaságot szép rendbe tegyük, és aki a legjobban csinálja, az a győztes. Aztán újra összekeverjük a lapokat, és játszunk még egyet, és így megy ez a világgal is.
Fordította: Holló Imola Dalma
Ebben a művében Alan Watts 1915–1973 merész szellemi kalandra hív: próbáljuk egyszerre meghaladni a nyugati gondolkodás részletekbe tévedt, merev materializmusát és a vallási tradíciókból lepárolt misztikus jellegű képzeteket.
Kultúránk ellentmondásainak gyökere, hogy félreértjük, kik vagyunk valójában. Az illúzió, hogy elszigetelt, az univerzumtól elkülönült lényeknek éljük meg önmagunkat, oda vezet, hogy ellenségesen viszonyulunk a külső világhoz. Ez táplálja a technika vívmányainak pusztító jellegű használatát és a természet erőszakos és kíméletlen leigázását. Watts bemutatja, mi okozza az Én mint olyan különálló ego érzetét, amely konfrontálódik a számára idegen fizikai világgal; és végigvezet az úton, amelynek során felnyílhat a szemünk és olyannak láthatjuk magunkat, mint aki magából a világból jött, és egy vele, nem pedig kívülről érkezett oda.
Hogyan is lehetséges az egyáltalán, hogy egy lény, aki olyan érzékeny drágakövekkel láthat, mint a szemek, olyan bűvös hangszerrel hallhat, mint a fülek, és az idegszálak olyan káprázatos arabeszkjével rendelkezik, mint az agy, képes egy istennél bármi kevesebbnek megtapasztalni önmagát? És ha ehhez még azt is hozzáveszed, hogy ez a mérhetetlenül kifinomult organizmus szétválaszthatatlanul „egyben van” környezetének még nála is csodálatosabb képződményeivel – a legparányibb elektronikus mintáktól a galaxisok egész közösségéig –, akkor hogyan lehet azt akárcsak elképzelni is, hogy ez a testet öltött örökkévalóság ráunhat a létezésre?
Alan Watts: A könyv. Az önmagad megismerését tiltó taburól, Fordította Holló Imola Dalma, Ursus Libris, 2021
