Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok (részlet)
Mindenki Bettina eltűnéséről pletykált. Gyerekek és felnőttek. Tranebjergben a Brugsen előtt, a kompon, a suliban és a buszmegállóban. Hol lehet? Mi történt? Lelépett volna? Talán Koppenhágába? Valami pasival? Vagy itt a szigeten intézték el? Megerőszakolták, feldarabolták, és elásták?
Tessa, az unokatestvérem, meggyőződéssel vallotta, hogy ez utóbbiról van szó. Állandóan erről beszélt. Az egyik percben kijelentette, hogy Bettina megérdemelte, mert undok dög, a másikban pedig rémülten meredt rám, mert ha tényleg megölték, akkor ki lehetett? Valaki, akit Tessa is ismer, és talán többször is találkozott vele? Az is lehet, hogy visszajön?
Bettina szobája épp szemközt volt Tessáéval az Ejby Hovedgadén, ahol Tessa az édesanyjával, Monával lakott. Együtt éltek a házban Tessa három idősebb, fiú féltestvérével és Mona két nevelt gyerekével, akiknek a száma Bettina eltűnése után a felére csökkent.
Bettina szobája üresen tátongott. Tessa lenyúlt a szekrényből egy tollkabátot, amit Bettina soha nem adott neki kölcsön. Elmesélte, hogy az ágy úgy néz ki, mintha Bettina nem sokkal korábban kelt volna fel belőle, a sminkcuccai meg az asztalon hevernek, mintha alig pár perccel azelőtt használta volna őket. Furcsa, hogy egy nap kezdődhet teljesen átlagosan, az ember felkel, és kihúzza a szemét, aztán meg csak úgy eltűnik.
De hát ez történt. Bettina eltűnt.
1
Tessa nemcsak az unokatestvérem, hanem a legjobb barátnőm is. Az apukája, Jimmy, és az anyukám, Kirsten Marie, akit Kissernek szoktak szólítani, ikrek, és szinte Tessa és én is azok vagyunk. Két nap eltéréssel születtünk, és állandóan együtt lógtunk. Kisser azt mondogatta, hogy egymás életének a tanúi vagyunk, és ezt rá is írta arra a dobozra, amely a közös gyerekkorunk fényképeit rejtette: „Tessa és Jenny, egymás életének tanúi”.
Sem Tessa, sem én nem fáradtunk bele sosem a dobozban lévő fotók nézegetésébe. Az első képen még járni sem tudtunk, és ártatlan csodálkozással pislogtunk ki egy szófa alól. Később egymás kezét szorítottuk, és a hajuknál fogva húztuk magunk után a babáinkat, máshol teljesen elmerültünk a homokozásban, vagy nevetve pancsoltunk a kertben, esetleg foghíjasan vigyorogtunk egy repcemezőn. Amikor a faházamat kékre mázoltuk, az orrunkra is jutott a festékből, aztán egy ágon ülve lóbáltuk a lábunkat, a sárkányaink pedig fennakadtak egy fán. Hozzábújtunk Palle papához, akit mindketten imádtuk. Azóta megöregedett, de az öltözete semmit sem változott. Még mindig fekete nadrágot, inget, hózentrógert és Elbsegler sapkát hordott. A karját tetoválások borították, és az orrát még Hamburgban verték be, amikor fiatalkorában amatőr bokszmeccseken bunyózott. Az idő vasfoga a tetoválásait sem kímélte. Imádtuk nézegetni őket, amikor még látszott, mit ábrázolnak. Mostanra már csak kék pacák maradtak belőlük. Jimmy viszont furcsa módon most is annyi idősnek nézett ki, mint a képeken, és az apjához hasonlóan ő sem változtatott a stílusán. Ugyanolyan maradt a haja, a szakálla, a tetkói és a homlokára kötött piros kendő is. Kisser szerint már huszonnégy éves korában is harmincnak nézték, pont úgy, mint most, tíz évvel később. Kisserről nem készült túl sok kép, mert nem szerette, ha fotózzák. Nem volt megelégedve a külsejével, amit soha nem értettem, mert nekem a világon ő volt a legszebb. A gömbölyded idomai hableányra emlékeztettek, és minden reggel százszor végighúzta a kefét a hosszú, fekete haján. Amikor Jimmy le akarta fényképezni, mindig tiltakozott, de olyankor Jimmy bolondozni kezdett, az oldalát bökdöste, és a „Käsekuchen” szót kiáltotta, mire Kisser elnevette magát, és akkor elkattant a kép.
A Käsekuchen, azaz sajttorta nem az egyetlen német szó, amit használni szoktunk. Olyasmiket is mondtunk, hogy „Verdammt noch mal”, meg „ach so?” és „echt?”. Azért, mert Kisser és Jimmy édesanyja, Jutta mama, aki már meghalt, német volt, és Kisser és Jimmy Hamburgban nőttek fel. Az egész családunk kedvelte a németeket. Kisser, Jimmy és Palle papa az első kézből származó tapasztalataik miatt, Tessa és én pedig azért, mert mindig örömmel hallgattuk, amikor Palle papa szájharmonikázott, és az Auf der Reeperbahn nachts um halb eins című dalt énekelte. A hangja a zöld Cecil cigaretta miatt mélyen, borzasan zengett. Az Elbkiesel drazsét sem vetettük meg, amit Hamburgból szokott hozni.
Közeledett a tizennegyedik születésnapunk. Tizennégy éven keresztül voltunk egymás életének tanúi. Kisser azt mondta, hogy ő és Jimmy is mindig egymás életének a tanúi voltak. Ennél értékesebb nincs a világon, tette hozzá, majd Palle papát idézte: „Az ember a családja kezét engedi el legutoljára.”
Fordította: Sulyok Viktória
A kis dán szigeten, Samsøn semmi sem az, aminek látszik. Amikor váratlanul nyoma vész a tizenhét éves Bettinának, a szigetlakók egy emberként vetik bele magukat a találgatásokba. Mi történhetett a lánnyal? Meghalt? Vagy csak újra megszökött az őt nevelő családtól, ahogyan korábban is tette már? Telnek a hetek, és a rejtély nem oldódik meg, viszont egyre vadabb híresztelések kapnak lábra. Jennyt és az unokatestvérét, Tessát is nyugtalanítja az ügy, képtelenek másról beszélni. Azután egy teljesen valószínűtlen helyen váratlanul felbukkan Bettina cipője, és a dolgok ezzel komolyra fordulnak. Valaki a szigeten nagyon jól tudja, hová lett Bettina, és ez a valaki Jennyhez és Tessához is közel áll.
Bettina eltűnése olyan lavinát indít el, amely megváltoztatja a szigeten élő kis közösség és Jenny életét egyaránt. Az érzékeny kamaszlány rájön, hogy édesanyja, a tetoválóművész Kisser szintén titkokat őriz, és hazudik a rendőrségnek. Hogy Jimmy bácsi, a nagybátyja, akit annyira szeret, valószínűleg nem teljesen ártatlan. Hogy a náluk lakó vonzó ausztrál fiú, Jack nem pusztán a kerti munkában segédkezik. Jenny a természet rendezett világában próbál vigaszt találni, miután azonban megörökli híres botanikus dédapja növénygyűjteményét, amelyben ritka és mérgező fajok is találhatók, kénytelen rájönni, hogy a természet is lehet szeszélyes. Miután elkezdi a gimnáziumot Aarhusban, egyre határozottabban követi a dédapja nyomait, és közben azt is felfedezi, hogy benne is ott él édesanyja kompromisszumokat nem ismerő igazságérzete és csillapíthatatlan bosszúszomja.
Bűn és bűnhődés, tetoválások és növények: a Fehér virágok egyszerre generációs regény, krimi, családi krónika, hűséges képe az 1990-es évek világának, és felháborodott társadalomkritikai mű.
Sissel-Jo Gazan napjaink egyik legsikeresebb és legelismertebb dán regényírója. Gyerekkorában édesanyjával három éven át utazgatott a Földközi-tengeren, élményeiket levelekben osztották meg ismerőseikkel – innen ered a történetmesélés iránti szenvedélye. Végzettségét tekintve biológus, sokáig tudományos kutatóként is dolgozott. Műveinek témáját elsősorban a természettudomány izgalmas, versengéssel és hatalmi harcokkal teli világából meríti, könyveit ma már közel húsz országban adják ki. A The Guardian a „skandináv noir” műfaj egyik legjelentősebb képviselőjének nevezte. A dinoszaurusz tolla és a Tintagomba című, nagy sikert aratott regényei után ez a harmadik könyve magyarul.
Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok, Fordította Sulyok Viktória, Jaffa Kiadó, 2021