Laura Sintija Černiauskaitė: Lélegzet a márványon (részlet)
Laura Sintija Černiauskaitė: Lélegzet a márványon (részlet)
A csapda
A SZEME barna volt, az írisze egész kicsi, és mintha acélból lett volna − nyoma sem volt benne a gyerekekre jellemző gyengédségnek. Mikor Izabelėt bevezették a csoportba, mind egyszerre az ajtó felé fordultak és elcsitultak. Izabelė megdermedt a halálos csendben, ahogy a tizenöt rezzenéstelen szempár rámeredt. És akkor a sarokból valami mozdulat indult felé, rövid, jelentéktelen moccanás − ő az ajkához szorította az öklét és megvillantotta a szeme acélját. Talán éppen a keménység volt a legfeltűnőbb tulajdonsága, a rideg keménység. Izabelė megingott és hátratántorodott, mintha egy erősebb ellenfél ütése találta volna el, és ahogy alig hallhatóan végighúzta cipősarkát a szőnyegen, mintha ezzel akaratlanul válaszolna a gyerek mozdulatára, ezzel hirtelen megtörte a csendet. Valahol pislogott egy szempár, megrezzent egy ujjacska, egy kis ing redőjéből kipottyant egy morzsa, és a délután újra zúgni kezdett, mintha a szél kapott volna bele. Csak a barna szemű állt még mindig az ablaknál, szúrós, kutató pillantását Izabelėre szegezve. A markában valamit szorongatott.
− Iljusa, mi van ott neked?… Honnan szereztél szöget? Ne vedd a szádba! − szólt rá a nevelő.
A gyerek rá se hederít. Csak fúrja bele Izabelėbe szűk pupilláinak gombostűit.
− Ilja, most azonnal kiveszed a szádból a szöget, és ideadod nekem − ismételte meg a nevelő.
Iljának hirtelen kitágultak a pupillái, mintha oda akarta volna adni a megvédelmezett szöget Izabelėnek, de ő passzolt, gyorsan a szőnyegbe fúrta tekintetét, amin karcsú lábú szarvasok futottak egy szán elé fogva, és vigyorgó eszkimók csapkodtak az ostoraikkal. Milyen fura − egész új a szőnyeg, csikorog az ember lába alatt, mint a járatlan hó, és Izabelė ostobán topogott rajta, hallgatta azt a mágikus csikorgást. Szedd össze magad, mondta saját magának, hát mi van veled. Csak fel kellett volna emelnie a tekintetét, és állni a gyerek pillantását. Csak ennyit.
Mikor Izabelė végre elszánta magát és felnézett, Ilja nyakacskája megrándult, hangtalanul csuklott egyet, és megint, mintha mi sem történt volna, kegyetlenül megvillantotta a szemét.
− Ilja!… Te lenyelted?… − kiáltotta a nevelő.
A gyerekhez ugrott és megrázta, mintha abban bízott volna, hogy a szög kipottyan, mint a visszajáró apró az automatából. Úgy tűnt, Ilja szokva volt ehhez. Összehúzta magát, és szófogadóan elernyedt, mintha lelkét a testének elérhetetlen mélyébe küldte volna.
− Ne rázza… Lenyelte… − suttogta Izabelė.
Néhány perccel később már az igazgatónő irodájában állt, és idegesen figyelte, ahogy gyerekkori barátnője egy alkimista pontosságával szórja a kávét a csészékbe, aztán leönti a vékony, gőzölgő vízsugárral. Ahogy meghallotta a hírt, Beatričė Brašiškienė abbahagyta a kávé kavargatását, nyugodtan letette a gőzölgő kannát a tálcára, és így szólt:
− Azt mondtad, kislányt szeretnél.− Igen, de most…
− Nem értem, minek neked még egy gyerek. Azonkívül Ilja Voronovas nem a legmegfelelőbb választás.
Izabelė egyetértően bólintott. Tudta, hogy végig kell hallgatnia Beatričė ellenérveit, békésen csendben maradnia, és aztán elismételnie a döntését. Nem hatott rá sem az, hogy Voronovas származása ismeretlen, hogy nagy valószínűséggel cigány vér is van benne, és tíz hónapos korában találták a pályaudvaron, és annyira rossz állapotban volt az éhségtől meg a hidegtől, hogy senki nem hitte, hogy életben marad, és lehetetlen, hogy ez nem hagyott nyomot a pszichéjén, indokolatlan agresszív kitörései vannak, és végül is egy hatéves gyerek már túl nagy.− Verd ki a fejedből. Megmutatom neked a kicsiket − fejezte be elrettentőnek szánt szózatát Beatričė.
− Ezt a gyereket akarom vagy senkit − ellenkezett csendesen Izabelė.
Olyan elszántság volt a hangjában, hogy Beatričė csak széttárta a kezét.
− Találtam gyereket − mondta este Liudasnak Izabelė.
− Hol?
− Beatričėnél.
− Beatričėnél?… Te voltál Beatričėnél?
Liudas kezében megállt a golyóstoll, a hegye belefúródott a füzetbe, és hamarosan egy vörös paca folyt szét alatta.
− El akarlak vinni oda.
Fordította: Laczházi Aranka
Egy világtól elzárt farmon élő háromtagú litván család életébe szinte berobban egy addig intézetben nevelkedett kisfiú. A művészi tehetséggel megáldott, de depressziós Isabelė, a családfői szereppel viaskodó és felesége ragaszkodásáért küzdő Liudas, a korát meghaladóan okos és figyelmes fiuk, Gailius, valamint a minden képzeletet felülmúlóan „problémás” Iljusa sorsa egy drámaian szép és felkavaró összekapaszkodás- és szétválástörténet, amelyben végül a szeretet látszik győzedelmeskedni. Černiauskaitė egyéni elbeszélésmódja mesterien teremti meg a balladisztikus hangulatot, amelynek lírai homályából fokozatosan bontakozik ki a szereplők rendkívül árnyalt, rejtett utalásokkal teli viszonyrendszere, finom részletekig megmunkált karaktere és szívszorító belső világa.
Laura Sintija Černiauskaitė litván író, költő, drámaíró. Írói pályáját novellákkal és színdarabokkal kezdte, műveiben érzékenyen ábrázol szokatlan és bonyolult emberi kapcsolatokat. A Lélegzet a márványon című regénye elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, 2018-ban pedig filmadaptáció készült belőle.
Laura Sintija Černiauskaitė:
Lélegzet a márványon, Fordította Laczházi Aranka Typotex Kiadó, 2021
