Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete (részlet)
Ahogy Kosztasz áthúzta a Heathrow repülőtéren a bőröndöt a tagbaszakadt vámtiszt tekintete előtt, nagyon feszült voltam, féltem, hogy bármelyik pillanatban megállítják, és átkutatják. A felesége eközben előttünk vonult fürge léptekkel, céltudatosan és türelmetlenül, mint mindig. Akkoriban Defne terhes volt Adával, bár ők még nem tudták ezt. Azt hitték, hogy csak engem hoztak magukkal Angliába, nem tudták, hogy a még meg nem született gyermeküket is.
Amikor az Érkezők feliratú kapu szélesre nyílt, Kosztasz, aki nem tudta palástolni az izgatottságot a hangjában, kijelentette:
– Itt vagyunk, megcsináltuk! Isten hozott az új otthonodban.
Vajon a feleségéhez beszélt vagy hozzám? Szeretném azt hinni, hogy inkább az utóbbi. Akárhogy is, mindez több, mint tizenhat évvel ezelőtt történt. Azóta nem voltam Cipruson.
A sziget még mindig bennem él. A hely, ahol megszülettünk, még akkor is hatással van az életünkre, amikor távol vagyunk tőle. Különösen akkor. Álmomban újra és újra Nicosiában találom magam az ismerős napsütésben; az árnyékom a sziklákra vetül, elérve a tüskés rekettyebokrokat, amelyek tele vannak virágokkal, és mindegyik olyan tökéletes és ragyogó, mint az aranyérmék egy gyerekmesében.
Mindenre emlékszem a múltból, amit magunk mögött hagytunk. A partvonalakra, amelyek úgy bevésődtek a homokos terepbe, mint a tenyér vonalai, amelyek csak arra várnak, hogy valaki jósoljon belőlük; a kabócák kórusára a perzselő hőségben, a zümmögő méhekre a levendulamezők felett, arra, ahogy pillangók nyújtóztatják szárnyukat a fény első ígéretére... Sokan próbálnak optimisták lenni, de senki nem képes ezt jobban csinálni a pillangóknál.
Az emberek azt hiszik, hogy a különbség az optimisták és a pesszimisták között személyiségfüggő, ám szerintem abból fakad, hogy mennyire vagyunk képesek felejteni. Minél jobb az ember emlékezőképessége, annál kisebbek az esélyei az optimizmusra. És most nem azt állítom, hogy a pillangóknak nincsenek emlékeik. Egészen biztosan vannak. A lepke vissza tud arra emlékezni, amit hernyóként tanult. De én, és a hozzám hasonlók örökké tartó memóriával vagyunk megverve – és ez alatt nem éveket vagy évtizedek értek, hanem évszázadokat.
A kitartó memória átok. Amikor az idős ciprusi asszonyok meg akarnak valakit átkozni, nem azt kérik, hogy valami borzalmasan rossz dolog történjen az illetővel. Egyszerűen ezt mondják:
Sohase légy képes a feledésre.
Emlékezz, míg a sírba nem szállsz.
Attól tartok, hogy ez a melankólia kódolva van a génjeimben, és teljesen sohasem tudok megszabadulni tőle. Egy láthatatlan késsel belevésték a fabőrömbe.
– Oké, ennek elégnek kell lennie – mondta Kosztasz, ahogy megvizsgálta az árkot, és elégedettnek tűnt a hosszúságát és mélységét illetően.
Kinyújtóztatta fájó hátát és letörölte a sarat a kezéről egy zsebkendővel, amit a zsebéből húzott ki.
– Kicsit meg kell, hogy metszelek, így könnyebb lesz.
Megragadott egy metszőollót, és fürge, gyakorlott mozdulatokkal lenyeste a csökönyös oldalsó ágaimat. Egy nejlonzsinór segítségével körbetekert, így fogta össze a vastagabb ágaimat. Óvatosan kötött egy kettős csomót, elég lazát ahhoz, hogy ne ártson nekem, de elég szorosat ahhoz, hogy beférjek az árokba.
– Már majdnem kész vagyok – mondta. – Sietni kell. Közeleg a vihar!
De elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, a fenyegetően közeledő vihar nem az egyetlen ok volt, amiért ennyire sietett elásni engem. Be akarta fejezni a dolgot, mielőtt a lánya hazaér az iskolából. Nem akarta, hogy a fiatal Ada tanúja legyen még egy temetésnek.
Aznap, amikor a felesége kómába esett, amiből többé sohasem ébredt fel, a szomorúság úgy telepedett meg ezen a házon, mint egy dögkeselyű, ami nem szándékozik addig távozni, amíg fel nem zabálta a könnyedség és az öröm minden utolsó nyomát. Miután Defne elment, Kosztasz még hónapokig, sőt most is, általában éjfél előtt kijött a kertbe és vörös szemmel leült mellém egy vékony pokrócba takarózva. A mozdulatai fásultak voltak, mintha akarata ellenére hozták volna a felszínre egy tó fenekéről. Sohasem sírt a házban, mert nem akarta, hogy a lánya szenvedni lássa.
Ilyen éjszakákon annyira tudtam szeretni, hogy az már fájt. Ezekben a pillanatokban bántott leginkább a kettőnk közti különbség. Mennyire fájlaltam, hogy nem tudtam az ágaimat karokká változtatni, hogy átöleljem őt, a gallyacskáimat ujjakká, hogy megcirógassam, a leveleimet ezer nyelvvé, hogy visszasúgják a szavait, és a törzsemet szívvé, hogy befogadja őt.
– Rendben, kész vagyok – mondta Kosztasz és körbenézett.
– És most lenyomlak.
Gyengédség volt az arcán, és kicsit csillogott a szeme, visszatükrözve a messzi nyugaton lassan alábukó Nap sugarait.
– Néhány gyökered el fog törni, de ne aggódj – mondta Kosztasz.
– Az, ami megmarad, több, mint elegendő lesz ahhoz, hogy életben tartson.
Próbáltam megőrizni a lélekjelenlétemet, és igyekeztem nem pánikba esni. Küldtem egy gyors figyelmeztetés lefelé, értesítve a földalatti tagjaimat arról, hogy néhány másodpercen belül sokuk elpusztul. Amilyen gyorsan csak lehet válaszoltak, és közölték velem, tisztában vannak azzal, hogy mi következik. Készen álltak.
Fordította: Csáki-Sipos Kata, Nagy Marietta
Nicosia az egyetlen kettéosztott főváros a világon. Más nyelv, más írás,
más emlékezet uralkodik a két oldalon – írja Elif Shafak új regényének
elején. Mégis van, ami akadálytalanul jár át a görög és a török Ciprus
határán: a szél, a madarak – és a szerelem.
De mennyi esélye van a hetvenes években az egyik napról a másikra földi
pokollá váló Nicosiában az elszabaduló erőszak közepette egy görög
fiúnak, Kosztasznak, és egy török lánynak, Defnének, hogy felülírják a
gyűlölet törvényét a szerelem törvényével?
Évtizedek telnek el, mire sorsuk beteljesedhet, ám az ezredforduló után új, választott hazájuk fővárosában, Londonban sem ereszti el őket a múltjuk. A traumák velük élnek. Lányuknak, a gimnazista Adának anyja halála után pedig azzal kell szembesülnie, hogy a fájdalom akkor is öröklődik, ha a szülők sohasem beszéltek arról, miért jöttek el Ciprusról.
Kétséges, hogy fel lehet-e dolgozni a kettős identitás terhét tizenhat évesen. A Londonba érkező török nagynéni, Meryem mindent egy lapra tesz fel, amikor elmeséli a szülők történetét, amelyről egy ciprusi vendéglőből Londonba telepített és a téli vihar elől a föld melegébe menekített, elásott fügefa monológjából is értesülünk.
Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete , Fordította Csáki-Sipos Kata, Nagy Marietta Európa Könyvkiadó, 2022