Robert J. Szmidt: A Torony (részlet)
– Ide, főnök! – Saigon a bal oldali első helyiségre mutatott, de az Emlékező elment mellette, mintha nem hallotta volna, és belépett a folyosóra, ahonnan tompa, de neki valahogy ismerős hangok szűrődtek ki.
Zeneszót hallott. Csakhogy ez nem egy csatornában felnőtt, szerény tehetségű énekesnő vinnyogása volt, és nem pengette hozzá senki a maga fabrikálta hangszer húrjait. A függöny mögül igazi ritmusok szóltak. Határozottak, erőteljesek, mintha…
Gyorsan széthúzott még két függönyt, és máris egy tompa fénnyel megvilágított teremben találta magát, amely tökéletes tükörképe volt annak a helyiségnek, amelyben a régi enklávéjának vezére uralkodott. Ez viszont egész másképp volt berendezve, mint Másik fogadóterme. A bejárattól induló pallók két oldaláról el voltak távolítva a rácsok. A falak mentén futó, keskeny lépcsőn lehetett lemenni az alsó szintre, ez volt tulajdonképpen a nagyterem. Ott nyolc fa kábeldobból átalakított, kerek asztalt helyeztek el. Leülni fatuskókra és egyszerű ládákra tudtak a lokál vendégei.
Fönt, az egymást keresztező pallók mögött állt a bárpult a hozzá tartozó konyhával, vagy inkább egy hatalmas tűzhely, valami olyasmi, amilyennél Stannis dolgozott a kovácsműhelyében. Fölötte, a grillrácson húsok sültek sorban egymás mellett. Egy teljesen pucér, formás, szőke nő tartotta szemmel őket, hosszú haja csatakos volt, a szeme egészen nagy. Messziről úgy látszott, mintha be lenne olajozva a teste. Amikor a Tanító közelebb ment hozzá, megállapította, hogy hasonlít a Ketrec tábláján látható nőre. Furcsa módon nemigen látott a nő bőrén kiütéseket, ami azt jelentette, hogy eddigi nem túl rövid életében – legtöbb kliensével ellentétben – nem kellett kijárnia a felszínre. Két ugyanolyan lengén öltözött – azaz szintén pucér –, barna hajú nő vitte ki a rendeléseket. Az egyik éppen a palló közepén álló Emlékező mellett ment el, olyan kecsesen kerülte ki, mint egy gazella, a másik a pultnál várt a következő adag sültre.
– Főnök! – kiáltott utána az átjáróból Saigon. – Hova csámborog már megint? Ne ide, hanem oda! – intett a fejével a még mindig hullámzó függönyre.
– Pofa súlyba! – intette csendre az Emlékező a jól ismert dallamot fülelve. Furcsán szólt a Metallica súlyos rockballadája a kézzel felkurblizott gramofon tölcséréből, de így is hatásos volt. Ha a Támadás előtt valaki így gyilkolta volna ezt a lemezt, rögtön kapott volna egyet a pofájába, gondolta a Tanító. Most viszont, miután húsz évig hallgattam a nyekergést, az is tökéletes hangzásnak tűnik, ha ilyen ocsmányul eltorzított módon szól egy igazi banda.
Az Emlékező lehunyta a szemét, úgy hallgatta a további harmóniákat. Nem zavarta a gyakori recsegés, ahogy az sem, hogy a tű hirtelen ugrott egyet a barázdákon. Nem húzta az orrát, pedig ezen a korai korszakból való, ócska készüléken könnyen összekeverhette volna Hetfield hangját Mieczysław Fogg leggyengébb felvételeivel, a szólók pedig olyan különös visításként hatottak, mintha macskát nyúztak volna.
Ez igazi zene volt, amilyet ősidők óta nem hallott.
– Húzz innen, tata, dolgozunk.
Szertefoszlott a varázs, amikor egy sipító hangocska túlharsogta az újabb akkordokat. A Tanító kinyitotta a szemét, gúnyos riposztra készült, mert biztos volt abban, hogy az idióta Szikra vigyorgó ábrázatát látja majd maga előtt.
– Mozdulj már, öregapó! – nógatta a barna hajú pincérnő, aki visszafelé vitte a kiürített tálcát, de ő sem tudott elmenni mellette a keskeny pallón, mint az előbb a kolléganője. – Ne bámuld a csöcsömet, mint csivasz a koncot, hanem szedd a pipaszár csülkeidet, és pusztulj innen lefelé. Itt nem veszünk fel rendelést.
A Tanító kilépett a palló szélére, a többméteres mélység peremére, hogy áthaladhasson a lány, de nem fogadta meg a tanácsot, ahogy nem hallgatott előtte Saigon újabb hívására sem. A pult felé indult, ahol a szőke nő, aki úgy csillogott, mint egy birkózó, jól megpirított, tenyérnyi pókokat húzott le egy nyársról.
– Honnan keveredtél ide azzal a térképpel az arcodon? – kérdezte aztán, amikor lehajolt, hogy kivegyen valamit a pult alól.
– A Szabad Enklávékból – felelte a Tanító közelebb lépve a bárpulthoz és a zeneszó forrásához.
– A mindenit, sose gondoltam, hogy szerencsém lesz egy élő Fekete Skorpióhoz – mondta a nő, és a pultra tett egy döglött, de még nyers ízeltlábúakkal teli tálat. Ügyesen kirántotta a méregfogukat, egyetlen gyors mozdulattal kibelezte őket, aztán nyársra húzta a dögöket. – A szemembe nézz, vagy masírozz lefelé! – tette hozzá, mert észrevette, hogy a férfi szeme lejjebb tévedt.
A Tanító engedelmeskedett a felszólításnak, pedig nem is oda bámult, ahova a nő gondolta. Még sosem látott ilyen hatalmas pókokat. A romok közt persze találkozott néha komolyabb példányokkal, de ezek a fekete rémségek négyszer akkorák voltak, mint az ismerős, mutáns keresztesek. Ráadásul vastag, több dudorral borított kitinpáncéljuk volt. Nem szívesen találkozott volna ilyen förtelmekkel, különösen nem éjszaka, az ágyában.
– Nincs kizárva, hogy több Skorpiót már nem látsz – felelte.
– Mindig a kapitány hagyja el utolsóként a hajót – mondta viccesen a nő, rászegezve a tekintetét.
A nő fiatalabb volt nála, nem is kevéssel, de így is az olyan túlélők közé tartozott, akik leköltöztek a csatornákba, nem a föld alatt születtek. Harminc- vagy akár harmincöt éves is lehetett, mégsem látszott középkorúnak. A Szabad Enklávékban már öregasszonyként tekintettek volna rá, itt viszont még mindig a pucér hátsóját mutogatta, a lebuj vendégeit ingerelve alakjával, amelyre a háború előtti fitneszistennők is büszkék lehettek volna.
– Van neved? – kérdezte a Tanító nem túl értelmesen.
– Hát neked? – kérdezett vissza a nő, jót mulatva a férfi zavarán.
– Az érdekel, hogy milyen nevet kaptam a Skorpióknál?
– Most Tanítónak hívnak – mondta a nő, és elfordult, hogy a grillre rakja a nyársra tűzött pókokat.
Kiülhetett a megdöbbenés a férfi arcára, mert a nő most gyöngyöző nevetésben tört ki.
– Ez az én krimóm. És én szerveztem meg a találkozót a nem ferde szemű haverod kérésére – mutatott a vezetőre, aki még mindig a bejáratnál ácsorgott. – Engem Frejának hívnak.
– Érdekes. A termékenység istennője… – itt az Emlékező elhallgatott egy pillanatra, de ha már kinyitotta a száját, még gyorsan hozzátette ellensúlyozásként: – És a háborúé.
– Erről van szó, jóember, erről van szó. Az olyanok, mint te, a kapitányok, hozzám imádkoznak. Szerencséért egyikhez is, másikhoz is.
– Sosem rajongtam különösebben a mitológiáért – vallotta be az Emlékező. – Inkább magamra számítok, mint rég elfeledett istenekre.
– Az a te bajod – mondta mosolyogva a nő.
– Meglehet.
– Elnézést – mentette ki magát Freja egy pillanatra. Fölvette a rendelést a pincérnőtől, aki most jött vissza lentről. Aztán a kolléganőjétől. A tálcákon pár üveg zavaros, kesernyés szagú gugyi volt, tányért helyettesítő kis deszkák, ezeken helyezte el ügyesen a patkányhúst, a pókokat és több marék füstölt lárvát. – Na mi lesz, elárulod a titkos nevedet?
– Annak idején Szellemnek hívtak – felelte a férfi, még mielőtt felfogta volna, mit csinál.
– Az is szép – ismerte el Freja. – Egészen misztikus. Mi vezetett hozzám? – kérdezte, miután útnak indította a két pincérnőt.
– A találkozó.
– Saigon tudja, melyik termet foglaltam le nektek. Azt kérdezem, mit csinálsz a bárpultnál.
– Meghallottam a zenét – felelte a Tanító.
– Nálatok, a Szabad Enklávékban már nem hallgatnak lemezeket? – kérdezte a nő őszinte érdeklődéssel.
A férfi megrázta a fejét. Két, talán három évvel a Támadás után hallott utoljára igazi zenét, még a Skorpiók kolóniájában. Miután átment a Tiltott Zónán túlra, már csak szenvedett az ottani bazseválók produkcióitól.
– Nem – felelte gyászos képpel. – Nem tudtam, hogy ilyen készüléken le lehet játszani a rendes bakelitet…
– Ha meg tudod fizetni Teslát, csodákat láthatsz – mutatott Freja egy táblácskára a gramofon fadobozán. A Tanító azt az emblémát látta rajta, amelyikkel az öreg professzor látta el a bunkerben gyártott összes készüléket. – Nem tudom, hogy csinálta, de kapott egy összetört gramofont meg ezt a muzeális kasztnit, és három nappal később lett egy működő masinám.
– Ott van még a lemezek problémája – tette hozzá az Emlékező.
– Három lemezem van – dicsekedett Freja. – Várj csak!
Hátat fordított, és fesztelenül lehajolt, jó mélyen, hogy kihúzza az alsó fiókot az öreg konyhaszekrényben, ahol az italosüvegeket tartotta. A Tanító elkapta a pillantását, de csak kis késéssel, és megint a bejárat felé pillantott. Az útikalauza még mindig ott állt, mintha nem merte volna átlépni a csehó küszöbét.
– Valami baja van? – kérdezte a Tanító, amikor a szőke nő megint arccal fordult felé.
– Amelyik tehén sokat bőg, kevés tejet ad – felelte Freja nevetve.
Fordította: Mihályi Zsuzsa
Robert J. Szmidt (Wrocław, 1962) társadalomkritikával fűszerezett, nagyszabású regénytrilógiájának második kötete, a Mélység egyenes folytatása, újabb elképesztő és borzongató kalandok sorozatát kínálja a lengyel város, Wrocław föld alatti útvesztőjében, ahol az emberfaló szörnyetegek nem csak a vadállatok soraiból kerülnek ki.
A Torony Szmidt Metró-trilógiájának második kötete.
„Fények a Torony romjainak csúcsán? Húsz évvel a katasztrófa után? Ez
azt jelenti, hogy élnek még emberek Wrocławban! Robert J. Szmidt, a
népszerű lengyel sci-fi-író kalauzolja végig az olvasót az egykor
virágzó város alatt kanyargó csatornarendszeren – a mélységben, ahol az
erőszak és az árulás az úr. Megtiszteltetés, hogy üdvözölhetem Robertet a
Metró 2033 Univerzum világában!” – Dmitry Glukhovsky
A
Metró 2033 Dmitry Glukhovsky 2005-ben megjelent műve, melyből egy egész
univerzum jött létre. „Ebben a regényemben a Végső Háború kevés túlélője
a világ legnagyobb légoltalmi menhelyén, a moszkvai metró alagútjaiban
és állomásain talál menedéket… és egymás után jelentkeztek nálam a
fiatal írók, mondván: szívesen írnék az én vidékemről, avagy megírom a
városom történetét a te világodba, a Metró 2033 Univerzumba ágyazva” –
meséli Glukhovsky univerzumának kezdeteiről.
Azóta több mint húsz
orosz regény és egy novellaantológia, valamint brit, olasz, francia és –
Robert J. Szmidt trilógiája (melynek része a Mélység és A Torony) révén
már – lengyel regények váltak ennek az egyre táguló univerzumnak a
részévé.
Robert J. Szmidt: A Torony, Fordította Mihályi Zsuzsa, Európa Könyvkiadó, 2022