Peter Høeg: Megmenthetők? (részlet)
Az intézeti gyerekeket négy kategóriába sorolták, más lehetőség nem létezett. Az első csoportba tartoztak az átlagos képességűek, a másodikba a csökkent képességűek, mindkét kategória párosulhatott „általános beilleszkedési nehézségekkel”. A harmadikba kerültek a Humlumhoz hasonló gyerekek, azaz a „különleges nevelési igényűek, a neurotikus és egyéb zavarokkal küzdők”; a negyedikbe pedig a „debilisek vagy a szellemi fogyatékosok”.
A harmadik csoport rendkívül veszélyes volt. Ha a nevelőintézetben vagy a terápiás otthonban valakit csökkent képességűnek tituláltak, vagy úgy ítélték meg, hogy a hármas kategória alsó határán vagy az alatt van, csak egy lehetőség maradt: a szellemifogyatékos-ellátás. Ennek a legrosszabb formája volt a zárt osztály, ahol a pszichopatákat őrizték, lekötözve, napi három nyugtatóinjekcióval.
Humlum mégis önként vállalta, és hagyta, hogy hármast csináljanak belőle. Nekem azt mesélte, hogy kellemes időszak volt, hétfőn és szerdán megvizsgálták, egyébként nyugton hagyták, heti két napot járt iskolába, külön főztek neki, a főétel után desszertet kapott, és ha kért, még repetát is adtak neki.
Nem értettem teljesen, meddig tartott ez az állapot, másfél évet biztosan eltöltött előbb a Save the Children gyermekpszichiátriai ambulanciáján, majd a Koppenhágai Egyetem Gyermekpszichiátriai Klinikáján. Itt megállapították, hogy debilis, vagyis a négyes kategóriába tartozik, amitől megijedt, és újra beszélni kezdett. Eredetileg a Központi Misszió szellemi fogyatékosok számára fenntartott otthonába akarták küldeni a hellerupi Gersonsvejra. Annak érdekében, hogy ezt elkerülje, teljes erőbedobással látott neki a tesztnek, így végül megállapították, hogy képes tanulni, és inkább a Királyi Nevelőintézetbe küldték felvételizni.
– Kénytelen voltam megmutatni, mit tudok – magyarázta. A vizsgája sikerült, és egy évvel előttem felvették.
Mivel ilyen hosszú ideig nem beszélt, kifejlesztette a bambulás művészetét. Azt mesélte, hogy ez volt az egyetlen időszak az életében, amikor éjjelente igazán jól tudott aludni, mintha megváltozott volna a világ.
– Az idő – mondta – szétáradt, mint amikor elbambulsz.
Neki jutott először eszébe, hogy létezhet valamilyen terv. Valahogy minden gyermekotthon egyforma volt. Némelyik ablakaira rácsot tettek, másokban különböző műhelyeket alakítottak ki. Az érzés mégis ugyanaz volt. Mindegyiket meghatározta az idő szűkös, nagyon szűkös volta.
Ezt én is észrevettem, de nem tudtam szavakba önteni. Amíg Humlum meg nem fogalmazta.
– Lennie kell egy tervnek – jelentette ki. – Különben miért lenne olyan fontos a pontosság, ugyebár?
Csak hallgattam, fogalmam sem volt, mit feleljek.
– Amikor elbambulsz – folytatta –, vagy amikor hosszú ideig nem beszélsz, történik valami, megváltozik az idő, elillan, és csak akkor tér vissza, amikor újra megszólalsz.
Ezután három évnek kellett eltelnie, hogy valaki megint az időről beszéljen. Katarina javasolta a laboratóriumban, hogy meg kellene vizsgálnunk.
Egy évvel azután, hogy Biehl egy jelet adott, és elárulta, hogy létezik egy terv azoknak a segítésére, akik talán megmenthetők.
Abban az időben nehéz volt kiutat találni.
A Sercliben minden harmadik hétvégén kötelező volt hazautazni. Engem Høvébe küldtek a gyenge fizikumú gyerekek üdülőjébe. Nem volt túl szerencsés választás. Az üdülőt koppenhágai bandákba verődött gyerekek megfigyelésére használták, akiket kiemeltek a környezetükből, az üdülőben azonban új bandákat alakítottak, hiszen hozzá voltak szokva, hogy ebben a formában működjenek. Utoljára úgy tértem vissza, hogy az alsó fogsoromból négy fogamat is kiverték, és szexuálisan bántalmaztak; ezüstfogakat kaptam, és soha többé nem akartam visszamenni.
Biehl Magániskolája lehetőséget adott a menekülésre. Az első reálgimnáziumtól fölfelé írógépet használtak a tanításban, az egyiket kölcsönvettem, és a nagyszünetben mindent egy lapra téve levelet írtam magamnak a kijelölt gyámom nevében arról, hogy meglátogathatom az otthonában. Megmutattam a levelet a felügyelőnek, és engedélyt kaptam. Péntek este vacsora után Koppenhágába indultam, azt tehettem, amit csak akartam, bárkit követhettem, vagy egyszerűen csak csatangolhattam az utcán, nagyszerű érzés volt. Éjszaka pedig visszatérhettem az iskolába.
Amúgy sem tudtam aludni, fogalmam sincs, miért, egyszerűen nem tudtam, megesett, hogy egész hétvégén le sem hunytam a szememet. Emiatt hétfőnként nagyon fáradt voltam, és ez a hét többi napjára is rányomta a bélyegét.
Nem igaz, amit a hétvégékről meséltem. Gyakran nem jutottam be a városba. Csak megálltam a kapuban, és néztem az elhúzó autókat. Az iskola és a melléképület üres volt, rajtam kívül mindenki hazament. Nem is volt annyira jó.
A következő hétre egyáltalán nem készültem, szinte öntudatlanul csináltam végig.
Akkor jött a jel.
Egy biológiaórán. Biehl a darwinizmusról beszélt, a legalkalmasabbak túléléséről, ami még mindig érvényes, magyarázta, a társadalomban is, de már nem olyan szigorúan, mert enyhítjük a következményeket. Ezután szünetet tartott. Rendkívül jelentőségteljes pillanat volt.
Senkire sem nézett, sosem szokott egyes emberekhez beszélni.
Abban a pillanatban talán mégis én értettem meg a legjobban.
A kiválasztottak, vagyis a többség számára nehéz lehetett megérteni, miről beszél, hiszen ők általában örültek kiváltságos helyzetüknek, meg annak, hogy ők a legalkalmasabbak.
A kívül rekedtek azonban szinte folyamatosan rettegnek és mindenről lemondanak, ez nem titok.
A megértés leginkább a határon lévők számára lehetséges.
Létezett egy törvény, ezt értettük. Amelynek következtében némelyek kiváltságos helyzetbe kerültek, másokat viszont romlásba döntött. A határon egyensúlyozók pedig azért dolgoztak, hogy enyhítsék a következményeket. Ők kaptak egy esélyt. Biehl Magániskolájában. Ezt akkor értjük meg a legjobban, amikor talán alkalmasnak ítélnek a túlélésre.
Biehl nagyon ritkán tartott szünetet. Amikor azonban ezt mondta, megállt. Nem tervezte, önkéntelenül torpant meg. Hiszen valami életbevágóan fontosat közölt.
„A szünetekre figyeljetek. Sokkal beszédesebbek a szavaknál.”
Rejtett darwinizmus. Az idő mögött megbújó terv a kiválasztás volt. Az idő volt az az eszköz, amely válogatott. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, mert minden a helyére került.
Csak jóval később, amikor Katarinával találkoztam, merült fel bennem, hogy valamit nem magyarázott el.
Fordította: Soós Anita
Mi az idő?
A hetvenes évek Dániájában három problémás kamasz sorsát követjük nyomon, akik Biehl Magániskolájában folytatják tanulmányaikat. A főszereplő, az árva Peter számos abúzust elszenvedett és nevelőintézetet megjárt, mire felvették egy ösztöndíjas helyre, ezáltal esélyt kapott, hogy felnőttként normális életet éljen. Csakhogy két év iskolai lét után problémája akad az idővel: „Teljes napok esnek ki, miközben röpke pillanatok válnak örökkévalósággá”. Megismeri Katarinát, a két évvel idősebb lányt, aki kísérletbe fogott, hogy megvizsgálja az időt, és ebbe Petert is igyekszik bevonni. A fiú nemsokára új szobatársat is kap: a nyugtatókkal tompított Augustot, aki kevés dologra emlékszik a múltjából, és valahogy számára is másképp telik az idő. A három kamasz a laboratóriumban igyekszik utánajárni, mi is az idő – ám egyre inkább úgy érzik, nemcsak ők kísérleteznek, hanem az iskola is, mintha ők egyúttal alanyai is lennének egy kísérletnek, részei egy nagy tervnek, ami számukra nem végződhet jól.
Peter Høeg: Megmenthetők?, Fordította Soós Anita, Typotex Kiadó, 2022