BERLIN, 1925
Lena nyugodtan ücsörög a széken a fésülködőasztal nagy tükre előtt. Lába kissé kinyújtva. Csak fehérnemű van rajta. A haja függönyként omlik alá, egészen a derekáig. Hatalmas szabóollót tart a kezében. Egy pillanatig még habozik.
– Ilyen őrültséget, még hogy levágni a gyönyörű, hosszú copfjaidat! Ezt biztos meg fogod bánni! – figyelmeztette az anyja, amikor Lena új indokkal állt elő, hogy megváltoztassa az anyja véleményét. De Luise nem enged. Egy rendes nőnek nem rövid a haja. Koszorúba fogja a copfjait, vagy tarkókontyot csinál. Semmiképp sem vágja le csak úgy a haját. De most már semmit sem tilthat meg neki. Mert ő most már Berlinben él. A saját kis bérlakásában. Saját fizetéssel, amiből minden hónapban tizenöt márkát hazaad. Amióta megérkezett az új baba, az aprócska Gusztáv, Krögerék családi kasszája szinte mindig üres.
A szövetek vágásán begyakorolt biztos mozdulattal munkára fogja az ollót. Gondosan levágja a hosszú haját és a nyomasztó múltat. Pont elég sokáig kínozta az a dolog Willamowskival, az elszalasztott előkészítő és a csalódás, amit a Heilbuth Áruházban kapott állás okozott.
– Nincsenek édes babák, hanem helyettük elégedetlenkedő és rosszindulatú idősebb hölgyek, akiknek semmi sem elég jó. Nem szép világ ez – meséli Geeschének. A férfiakkal szemben is bizalmatlan lett. A szüleivel szemben meg zárkózott. Mit is mondhatna nekik? Alig tizenöt, és azt hiszi, hogy már mindennek vége. Hogy rá már nem vár semmi. Nincs mit tanulnia és nincs már mit remélnie. Szóval ilyen a felnőttek élete. Reggel fáradtan kel fel, este fáradtan esik be az ágyba. A 19 órai zárást követően még legalább két órán át bent kell maradni takarítani és rendet rakni az egyes részlegeken. És mindezt havi negyven márkáért. Aki nem igyekszik, azt kirúgják. Lena pedig igyekszik. Mi mást tehetne? Élősködjön a szülein? Lehetetlenség.
És akkor a véletlen hirtelen a sors szerepébe bújik. A Heilbuth fivérek fiókáruházat nyitnak Berlinben, és az évek során megbízhatónak és rátermettnek bizonyult eladónőjüket, Lena Krögert 1925-ben a német metropoliszba küldik. Kétszeres fizetéssel.
Lena elégedetten ücsörög első saját lakásában. A tükörből egy új nő nevet vissza rá. Más szemekkel. Egy nő bubifrizurával. A ruháit is rövidebbre fogja szabni. Hogy pont térd fölé érjenek. Kinyújtóztatja a lábát a friss berlini levegőn, ezen az újfajta, sokat megénekelt levegőn, nem botladozik többé a múltban. Nem, ő nem egy Emilia Galotti*, nem egy törött rózsa, mielőtt a vihar letépné a leveleit… Részese akar lenni ennek az új korszaknak, ami mindenhol utat tör magának. Egy új lakás. Egy új, hatalmas város. Mindenütt átalakulás és búcsú a tegnaptól. Most kezdődik csak igazán az élet számára. Itt, Berlinben. Vége az infláció éveinek, amikor egy kenyér 2,3 millió márkába került, egy zsemle pedig 75 millióba. Vége azoknak az időknek, amikor az anyja a Kampnagel-gyár kapujában várt a naponta kifizetett bérre, hogy azonnal bevásárolhasson belőle.
Mert az árak folyamatosan nőttek, és egy munkás napi keresete alig volt elég egy font margarinra. Vége az éhségtüntetéseknek Barmbekben, amikor is a nők kiabálva vonultak az utcákon, tiltakozva az élelmiszerhiány miatt.
Egy-, három-, ötmillió,
csak bab van már, nem dió,
tízmillió fél kiló,
se zsír, se más ennivaló!
Ezt énekelték akkoriban teli torokból az utcagyerekek a város hátsó udvarain. Most Walter Kollo Das ist der Frühling von Berlin című dalát harsogják, szemükben az új idők csillogása. Megint felfelé vezet az út. Németországban minden jól megy. Júliusban a franciák kivonják a csapataikat a Ruhr-vidékről. Októberben megállapodnak a locarnói egyezmény részleteiben, ez újra biztosíthatja Németországnak az utat Európa vezető nagyhatalmai közé. A birodalmi márka bevezetése is javított a gazdaság általános állapotán.
„A koncentrációs folyamatok és az észszerűsítési intézkedések eredményeként a német ipar képes volt négy év alatt 50%-kal növelni a termelést, és visszanyerni egykori európai elsőbbségét. A fellendülés következtében a munkavállalók jövedelme is közel 40%-kal emelkedett.” (Christian de Nuys-Henkelmann: Die Kultur unseres Jahrhunderts, 1918–1933 [Az évszázadunk kultúrája, 1918–1933].)
Berlinnek jövőíze van. Lena minden pórusában érzi. Átjárja a teste minden porcikáját. Tizenkilenc, és most kezd ismeretséget kötni az önálló élettel. Lassan lelépi kis lakása lakóterét. Hat lépés a bejárattól a szemközti falig, négy lépés az oldalfaltól a két ablakig, melyek az udvarra néznek, három lépés az ablakos faltól a kis főzőfülkéig. Egy saját lakás! Mennyire vágyott mindig is külön szobára! Olyanra, mint Geesche szobája. Egy világos színű, talán fehér ággyal. Egy meghitt helyre, ami csak az övé. Amikor az apja visszajött a háborúból, még külön ágya sem volt. Évekig Lottéval kellett osztoznia.
A munkáltatója több lakást is talált neki a fiókáruház közelében, és lakbértámogatást is ígértek. Mert ahhoz ragaszkodott az apja, hogy a lánya csak akkor mehet Berlinbe, ebbe a hatalmas városba, amiről semmi jót nem lehet hallani, ha van megfelelő lakhatása. Krögerék ellenezték Berlint. Hamburgban szerették volna tartani a lányukat. A családban. Hiszen segített a háztartásban, és a fizetéséből is hazaadott valamennyit. A munkáscsaládok együtt szoktak maradni. Onnét senki sem költözött el, hogy máshol keressen pénzt. A lányok meg pláne nem. De látták a változást Lenán, látták, hogy minden boldogsága eltűnt, és valami láthatatlan terhet cipel.
– Engednünk kellett volna neki azt az előkészítőt. Hogy csecsemős nővér lehessen. Az volt az álomhivatása. Annyira okos gyerek, bármit képes megtanulni, most meg ott van a Heilbuthnál, és végkimerülésig dolgozik.
– Kellett volna, Kurt, kellett volna. De hogyan? Az mondd meg nekem! Rögtön a háború után, abban a nyomorban, azzal az inflációval.
– Tudom, Luise. De Berlin majd felvidítja. „Saját lakás”, csak ennyit mondott, amikor megkapta az ajánlatot, és végre volt egy szikrányi öröm az arcán. És komoly előléptetés kirakatot rendezni. Abban már tanoncként is segített. Emlékszel a híres kirakati életképekre a Heilbuthnál? Karácsonykor, a Grimm-fivérek meséiből, amikor mindenki ott állt, és tátott szájjal bámult. Akkor bizony észrevették, hogy a mi Lenánk többre képes, mint csak kiszolgálni.
Aki él, alkalmazkodik. Lena alkalmazkodott. Azt hitte, hogy mindig minden olyan lesz, mint a Heilbuthnál. Az élete végéig. Geesche elkezdte az orvosit. Egy munkásosztálybeli lánynak a gyárban vagy boltban a helye. És ő most eladó. Öt éve. Szövetet árult, függönyt szabott méretre, és a gombosfiókban kutakodott, hogy megtalálja a pótgombot a blúzokhoz, zakókhoz, ruhákhoz és kabátokhoz, mert persze mindig sürgősen kellett a kuncsaftoknak. Voltak napok, amikor csak gombokat adott el, egyetlen méter anyagot sem, függönyt meg pláne nem. Az ilyen estéken a részlegvezető tudatta vele, hogy a Heilbuthnak csak egyféle eladónő kell, akinek este a blokkösszesítőjén nagyon nagy értékek vannak, azok viszont, akiknél ez a szám kicsi, nemsokára már nem lesznek itt. Kétszáz márka volt a napi kvóta. Ennyiért kellett árut eladnia. Ha törik, ha szakad. De gombokkal ezt Lena nem tudta teljesíteni.
* Gotthold Ephraim Lessing drámájában a herceg beleszeret a közrendű Emilia Galottiba, és önző vágyaival tragédiába hajszolja.
Fordította: Fekete Lilla Sára, Miklódy Dóra
Martha egyetemi tanárként kellemes, kényelmes és kiszámítható életet él New Yorkban már nyugdíjas férjével. Egy napon levelet kap Németországban élő nővérétől, Allmuthtól, melyben meghívó is lapul: az ohlsdorfi temető emlékkertjében ünnepséget tartanak a II. világháborús özvegyek, közöttük édesanyjuk tiszteletére. A hazautazásnak már a lehetősége is sok mindent felkavar Marthában, elmerül az emlékeiben, felidézi gyerek- és kamaszkorát, próbálja megfejteni a rejtélyt: ki is volt az édesanyja, Lena? Milyen volt a kor, amelyben felnőtt? Kibe volt szerelmes? Hogyan birkózott meg feleségként és anyaként a háború veszélyeivel, veszteségeivel? Milyen elvek szerint nevelte a gyerekeit, és hogyan próbálta megvédeni őket az embertelenségben? Amikor aztán a két testvér találkozik, meglepve jönnek rá, hogy egészen más szemmel látják az anyjukat, sőt Allmuth teljesen másképp magyarázza a velük történt eseményeket is. Ki mire emlékszik, és mire nem? Kinek van igaza? Meg lehet-e fejteni vagy érteni egy 20. századi asszonysorsot a 21. században? És mi történik, ha mindez alapjaiban rendíti meg az életüket?
Renate Möhrmann regényében egy nyitott, kíváncsi és bátor nő felfedezőútra indul a múltba, és ettől megváltozik a jövője is.
Renate Möhrmann: Martha anyja, Fordította Fekete Lilla Sára, Miklódy Dóra, Typotex Kiadó, 2022