Fernanda Melchor: Hurrikánok évada (részlet)
I
A folyótól felfelé vezető úton közeledtek a kanálishoz a vakító déli napsütésben csúzlival a kezükben, hunyorgó szemmel, harcra készen. Öten voltak plusz a bandavezér. Egyedül ő viselt fürdőruhát: piros úszónadrágja tűzfoltként villogott a száraz nádcsonkok között; május eleje volt, az új hajtások még alig látszottak. A többiek alsónadrágban követték, térdig sárosan. A négy nagyobbik fiú felváltva cipelt egy vödör kavicsot, amit aznap reggel gyűjtöttek a folyóparton. Összevont szemöldökkel, elszánt tekintettel kerülgették a nádcsonkokat, még a hátul slattyogó legkisebb sem merte volna bevallani, hogy fél.A csúzlija gumiszalagját végig megfeszítve tartotta, és a bőrbetétben már ott lapult egy kavics, hogy csapda esetén a legelső gyanús jelre kilőhesse. És minden gyanús volt: a hátuk mögött, a fák rejtekében láthatatlan őrszemként figyelő bentévi madár éles rikoltása, a félrehajtott levelek surrogása, a sziklák felől arcukba süvítő szél, a vészjósló csend, a vakítóan fehér égen keringő fekete madarak és az az iszonyatos, orrfacsaró bűz. Nem győzték köpködni a nyálukat, nehogy a belüket is kihányják tőle; rosszabb volt, mintha valaki egy marék homokot hajított volna a szájukba. Legszívesebben visszafordultak volna, de a vezetőjük a nádas szélére mutatott, mire hasra vágódtak a száraz fűben, és a banda tagjai zöld legyekkel körülvéve, szorosan egymás mögött haladva, egy test, egy lélekként találtak el a bűz forrásáig: a csatorna sárgán habzó vizének felszínén egy rothadó hulla lebegett az országútról odasodródott nejlonzacskók között. Fekete siklók miriádja hemzsegett körülötte, és az arca olyan volt, mint egy vigyorgó halálmaszk.
II
Banyának nevezték őt is, akárcsak a vén szipirtyót. Lánybanyának vagy Lánynak, amíg az anyja gyógyítás és varázslás címén kuncsaftokat fogadott, majd simán csak Banyának, amikor a földcsuszamlás idején egyedül maradt. Ha létezett is valaha más neve egy szú- és idő rágta papíron, valamelyik szekrény mélyén, a vénasszony koszos rongyai és nejlonzacskói között, a hajcsomók, a csontok és az ételmaradékok társaságában, ha valamikor adtak is neki vezeték- és keresztnevet, mint bárki másnak a faluban, nem tudott róla senki; még azok az asszonyok sem hallották soha, hogy Banya a rendes nevén szólította volna a kislányt, akik péntekenként hozzá jártak. Te rüfke, te cafka, te ördögfajzat, ennyit lehetett csak hallani, amikor a vénasszony azt akarta, hogy ne kujtorogjon el mellőle, hanem üljön nyugodtan a seggén a széken vagy az asztal alatt, és csendben hallgassa az asszonyok panaszáradatát: a szívszaggató beszámolókat a gondjaikról, a nyavalyáikról, az álmatlanul töltött éjszakákról, az álmaikban kísértő halott rokonokról, a még élő rokonokkal való torzsalkodásokról és a pénzről, szinte mindig csak a pénzről, de a férfiakról is, meg az országúti kurvákról, akik miatt alig látják a férjüket, nem értem, miért akkor hagynak el mindig, amikor a legnagyobb szükség volna rájuk, siránkoztak, mi értelme van így az életemnek, jobb lenne megdögleni, itt hagyni mindent, eltüntetni magam a föld színéről. A konyhaajtón kilépve azonnal megtörölték a szemüket a kendőjük csücskével, és alaposan beburkolóztak, nehogy valaki felismerje őket és elterjessze róluk – sose lehet tudni, amilyen pletykásak az emberek –, hogy bosszúvágyból járnak a Banyához: átkot akarnak vele küldetni valakire, mondjuk arra az útszéli ringyóra, aki a férjüket először leszólította. Kinek hiányzik, hogy ilyeneket pusmogjanak róla; nem akarnak ők semmi rosszat, csak az uruk emésztési zavaraira keresnek gyógyírt: napok óta székrekedése van a nyomorultnak, mert egyedül felzabált egy kiló sült krumplit, hogy a fene enné ki a belét; vagy csak egy kis gyógyteát akarnak kérni kimerültség ellen, vagy valami kenőcsöt a szülés utáni hegekre, semmi mást, vagy csak üldögélni egy kicsit abban a konyhában, hogy kifújhassák magukat és enyhítsék a gyötrelmeiket, mert mindig fáj valamijük, majd leszakad a hátuk, a derekuk. A Banyának lehetett panaszkodni, mert ő mindenkit meghallgatott és nem ütközött meg semmin, naná, hiszen ő sem volt különb a Deákné vásznánál. Azt beszélték, hogy ő ölte meg a férjét, Manolo Condét, azt a vén hülyét, akinek a bőre alatt is pénz volt. Az kellett a Banyának: a pénze; meg a háza és a földjei, már ami maradt belőlük. Manolo Conde eredetileg száz hektár termőföldet és legelőt örökölt az apjától, de a birtok jó részét bérbe adta a cukoripari szindikátusnak, hogy többé egy szalmaszálat se kelljen keresztbe tennie. Azt remélte, vígan megélhet a járadékaiból és az úgynevezett vállalkozásaiból, amelyekbe minduntalan belebukott, de az örökölt birtok olyan hatalmas volt, hogy amikor meghalt, még mindig volt mit örökítenie a törvényes utódaira, a két Montiel Sosa-i születésű felnőtt fiúra, akik már túl voltak a tanulmányaikon és dolgoztak, de az apjuk halálának hírére azonnal a faluba siettek. Heveny szívroham, mondta a villai orvos, amikor megérkeztek a virrasztásra a cukornádültetvény közepén fekvő házba. A két testvér ott mindenki előtt közölte a Banyával, hogy egy napja van a ház és a falu elhagyására, mert ugye nem gondolta komolyan, hogy egy ilyen szajha, mint ő, ráteheti a kezét az őket megillető javakra: a földekre és a házra – ami az apjuk grandiózus és groteszk elképzelései szerint épült hosszú éveken át rafinált lépcsőfeljárókkal, gipszangyalos balusztrádokkal, magasba nyúló tetőkkel, kiváló fészkelőhelyeket nyújtva a denevéreknek, de végül befejezetlen maradt –, és nem utolsósorban: a pénzre. Hétszentség, hogy az öreg itt rejtette el valahol a házban, hiszen mindenki tudja, hogy az a rakás vert arany, amit Don Manolo az apjától örökölt, soha nem került be a bankba; a gyémántgyűrűről nem is beszélve, amit ugyan nem látott senki, még a fiai sem, de a szóbeszéd szerint akkora kő állt a közepén, hogy mindenki hamisítványnak hitte, noha valóságos családi ereklye volt: Don Manolo nagymamája, Chucita Villagarbosa de los Monteros de Conde viselte, amíg élt, a halála után hagyományozódott a fiúk anyjára. Őt illeti, csakis őt az ékszer törvényes, sőt, isteni jogon, mivel Don Manolo az Isten és az emberek színe előtt vette feleségül, míg ez a senkiházi, gyilkos nőszemély, ez a boszorkány csak élősködött rajta. És hogy kinyílt a csipája a tetves ribancnak! Úgy járt-kelt a városban, mint egy jómódú, úri dáma, mintha elfelejtette volna, honnan jött: Don Manolo a dzsungel mélyéről kaparta ki egy putriból, hogy vidéki magányában a legalantasabb ösztöneinek eleget tehessen vele. De most végre kiderült, kivel szűrte össze a levet! Azt beszélik, hogy ez a megátalkodott, gonosz nőszemély – ég tudja, hogyan, talán az ördög sugallatára – talált valami mérgező növényt a hegytetőn a romok között, ott, ahol az önkormányzati tisztviselők szerint régi emberek maradványai nyugszanak, az őslakosoknak a csontjai, akik mindenkinél előbb éltek ezen a vidéken; az övék volt itt minden, amíg azok a rohadt spanyolok szemet nem vetettek a földjükre; ipiapacs, kiáltottak le a hajóikról, ez a föld mostantól a Kasztíliai Királysághoz tartozik, és az őslakosok – már akik életben maradtak – kénytelenek voltak a hegyekbe menekülni. Mindent elveszítettek. A hetvennyolcas hurrikán idején, amikor az esőtől átázott föld, mint a lavina megindult a hegyoldalon, még a templomaik építőköveiről is le kellett mondaniuk. Több mint száz La Matosa-i lakost temetett maga alá az iszap. Így nyelte el a romokat is, ahol a Banya a füveket szedte, hogy mérget főzzön belőlük. A kotyvaléka valami színtelen, szagtalan anyag lehetett, mert nem hagyott nyomot maga után; még a villai orvos sem tudott mást megállapítani, mint hogy Don Manolo szívrohamot kapott, holott a lotyója mérgezte meg, az száz százalék, hajtogatta a két örökös. Később az emberek azzal vádolták a Banyát, hogy Don Manolo fiait is ő tette el láb alól az apjuk temetése napján: a villai temetőbe tartó gyászmenet éléről vitette el őket az ördöggel, amikor az előttük haladó teherautóról lecsúszott egy köteg acélrúd, és a szélvédőn keresztül felnyársalta a két fiút. A hátborzongatóan véres balesetről másnap fényképek jelentek meg az újságban. Senki sem tudta megmagyarázni, hogyan szabadulhattak ki azok az acélrudak a rögzítőkötelek alól, és persze rögtön akadtak néhányan, akik úgy vélték, hogy a Banya tehet az egészről, ő küldött átkot szegény fiúkra, hogy ne veszítse el a házat és a földeket. Biztosan eladta a lelkét az ördögnek, az meg cserébe felruházta őt rontóerővel.
Fordította:Vajdics Anikó
Képzeletbeli falu Mexikóban. Egy csapat gyerek az öntözőcsatorna zavaros vizében oszladozó, felpuffadt holttestre bukkan, amelyről kiderül, hogy a boszorkány hírében álló füvesasszonyé, aki az 1978-as hurrikán idején elhunyt anyjától örökölte a tudományát, és akihez a falubeliek gyakran fordultak segítségért ügyes-bajos dolgaikban.
Meggyilkolták. A gyanú két fiúra terelődik, akiket néhány nappal azelőtt egy szomszéd a boszorkány házánál látott egy magatehetetlen testet cipelni. A bűntényben érintett szereplők mesélik el a történetüket szívszorítóan nyers, megejtő erővel. Olyanok ezek a fejezetek, mint a hurrikánok idején az áradás következtében meginduló hegyoldal: feltartóztathatatlan szövegfolyam zúdul ránk. Az olvasót valósággal elárasztják a szavak; ugyanúgy csapdába kerül általuk, mint ahogyan a szereplőket tartja fogva a nyomorúságos életük, a hatalmi és gazdasági viszonyoknak való kiszolgáltatottságuk, a pótszerként használt függőségi eszköztár, beleértve a testiséget is, amelyet a szerző már-már pornografikus bátorsággal jelenít meg.
Prostitúció, babona, korrupció, kábítószer, nyomorúság közepette játszódó, brutális história. Hogy ki a gyilkos? Az igazság a tények tükrében eltörpül a valóság mellett.
Fernanda Melchort Mexikó egyik legizgalmasabb új hangjaként tartják
számon világszerte. 1982-ben született Veracruzban. Szépirodalmi
munkássága 2013-ban indul, első két művét egyből kitörő lelkesedéssel
fogadja a hazai sajtó és az olvasóközönség. A Hurrikánok évadá-t
2017-ben az év legjobb mexikói prózai alkotásaként értékelik, azóta
sorra kapja a rangos nemzetközi elismeréseket is.
Fernanda Melchor: Hurrikánok évada Fordító:Vajdics Anikó Európa Könyvkiadó, 2022