Cecilie Enger: A fehér térkép (részlet)
Másnap délután, miután Josef Torgersen hazaért a munkából, Bertha felvette a ruhát, hogy megmutassa Serinének és az apjának. A nappali közepén állt, és megpróbálta kisimítani az aszimmetrikus szabású anyagot, ahogy az eladólány csinálta, ám a szövet meggyűrődött. Először a hasán, majd miután ott kisimította, a ráncok oldalra csúsztak. Ráadásul a ruha ujja is szűknek tűnt.
Mit is csinált pontosan ez a Brummenæs kisasszony, amikor egy egyszerű mozdulattal elérte, hogy tökéletesen álljon rajta?
Az apja azonban így is megdicsérte Serinét, amiért ilyen szép és csinos darabot választott a lányának.
– Az meg mi? – mutatott Serine Bertha bal ruhaujjára.
– Ez? – Bertha a csuklóján dudorodó csomóra nézett.
– Igen.
– A zsebkendő, amit anya után örököltem – felelte Bertha, és egy kis horgolt szélű, fehér kendőt halászott elő. Vékony volt, az egyik sarka el is szakadt.
– Ez inkább ne legyen nálad a konfirmációs vizsgán – mondta az apja.
– De Tomine néni azt mondta, hogy anyánál is ott volt – ellenkezett Bertha.
– Akkor se – válaszolta az apja.
– Tom néni – sóhajtotta Serine.
Tomine Løvaas Bertha édesanyjának hajadon húga volt, aki Stavangerben élt. Azóta, hogy Josef Torgersen egy alkalommal megjegyezte: „aki túl sokáig vár azzal, hogy férjhez menjen, úgy végezheti, mint Tom néni”, Serine minden alkalmat megragadott, hogy mindenkit emlékeztessen a nagynéni gúnynevére és erre a szentenciára.
Miközben Bertha apja és Serine még mindig a ruhát és a zsebkendőt vizslatta, Fastingsen asszony kopogtatott be hozzájuk a nappaliba. Meg akarta kérdezni, hogy Bertha segítene-e Jorginénak egy számtanpéldában.
– Hiszen te olyan jól értesz a számokhoz – tette hozzá.
Bertha valóban értett a számoláshoz. A számtan volt a kedvenc tantárgya, és gyakran segített Jorginénak a házi feladata elkészítésében. Mert amíg Jorgine számára nehézséget jelentett, hogy megfelelő módon rendezze egymás alá a számokat, addig Bertha számjegyei mintha játszi könnyedséggel igazodtak volna oszlopokba, az eredmény pedig minden alkalommal helyesnek bizonyult, akár összeadásról, akár kivonásról volt szó. A számolás lényege, hogy az ember rendet teremtsen az áttekinthetetlenségben. Miután Bertha elkezdte az iskolát, megtanulta arra használni a számokat, hogy a gondolatait kordában tartsa. Ha a képzelete megrettentette valamitől, lámpát gyújtott, előkereste a tábláját vagy egy darab papírt kerített, és gyorsan felírt magának egy számtanpéldát. A számolás nyugalommal töltötte el.
Serine úgy adta elő a régi zsebkendő okozta problémát Fastingsen asszonynak, mintha a szomszédasszony legalábbis egy bíró volna.
– Azt hiszem, az édesanyád nem örülne neki, ha ezt használnád – jegyezte meg Fastingsen asszony, miközben Serinére pillantott.
Ez az érv mindig győzedelmeskedett, mivel Bertha nem emlékezett az anyjára. És Fastingsen asszonynak sem akart ellentmondani, aki soha nem ismerte Karen Marie Løvaast. Valahányszor helyreigazították szegény asszony szavait, az annyira elvörösödött szégyenében, hogy nézni is fájdalmas volt.
Ekkor Josefine kiáltása hangzott fel, akinek az anyja segítségére volt szüksége, mert a két legfiatalabb gyermek rettenetes mocskot és felfordulást csinált a konyhában. Amikor Serine eltűnt az ajtóban, Bertha utánapillantott a kékre festett konyhába, ahol a padlót összetaposott krumplihéj borította, és a kosár is felborult, amelyben a disznóknak szánt zöldhulladékot tartották.
Mivel Bertha beleegyezett, hogy segít Jorginénak a matematikában, és közeledett a konfirmációja, Fastingsen asszony ragaszkodott hozzá, hogy megajándékozza egy új zsebkendővel. Azt mondta Berthának, hogy nézze ki és tetesse félre ugyanabban a boltban, ahol a ruhát vásárolták.
– Csak ne legyen túl drága – tette hozzá nagy és szinte bizakodó pillantását Berthára függesztve.
Amikor Bertha egy héten belül másodszor ment el az Erik Jacobsenbe, már délután hat óra is elmúlt. Ennek ellenére tett egy kitérőt, hogy megnézze az elszenesedett romokat, amelyeket a néhány nappal korábban pusztító tűz hagyott maga után.
Az időjárás fülledt volt, és úgy tűnt, mintha egy felhőréteg közeledne a tenger felől. A nap azonban még melegen sütött a poros utcákon. Amikor az elfeketedett romhoz ért, ahol egykor egy kis ház állt, még mindig égett fa bűze úszott a levegőben. Keskeny, szürke füstoszlop emelkedett fel két kormos kő közül, amely talán a tűzhely lehetett. A házban egy tizenkét tagú család élt, akik szerencsére mindannyian megmenekültek. A szóbeszéd szerint három részre osztották a családot, hogy ne rójanak túlságosan nagy terhet a rokonokra, akiknél most laktak. A ház alapjából négy feketére égett rönk emelkedett ki ferdén, olyanok voltak, akár az elkorhadt fogak egy megroggyant állkapocsban.
Bertha a hőség ellenére megborzongott a látványtól, és végigsimított az alkarján. Úgy tűnt, a szomszédos fehér ház sértetlen maradt, a tűz melletti rövid falon azonban barna foltokat vett észre, mintha lángnyelvek nyaldosták volna, ám a faszerkezetnek nem esett bántódása. Bertha tudta, hogy arcátlanság mások szenvedését bámulni, így amikor egy fiatal lány egy mosogatóronggyal a kezében kinyitotta a fehér ház egyik ablakát, köszönés nélkül továbbállt, még csak fel sem pillantott.
Amikor megérkezett a ruha- és méterárubolthoz, magabiztosabban, határozottabb mozdulattal nyitotta ki az ajtót, mint néhány nappal korábban. Tudta, mi vár rá, ugyanakkor kíváncsi is volt.
Fordította: Petrikovics Edit
Cecilie Enger új könyve két fiatal nő egymásra találásának története a tizenkilencedik század végi Norvégiában, ahol a tenger felől már egy modernebb kor szele fúj, de még minden mozdulatlan, ódon és merev – főképpen a társadalom íratlan szabályai. Bertha félénk, zárkózott, a világra kíváncsian rácsodálkozó nagylány, Hanna öntudatos, komoly és főképp titokzatos személyiség. Berthát elbűvöli ez a határozottság, a büszkén viselt férfizakó és -kalap, de leginkább az a korábban elképzelhetetlen lehetőség, hogy egy nő ne a férje oldalán, gyermekeket szülve teljesítse be életét, hanem önállóan döntsön a sorsáról. Hogy más legyen, és másképp éljen. Vajon eltűri-e a férfiak dominálta társadalom az elzárt, északi bányászvárosban két nő merészségét, akik nemcsak közös hajózási vállalkozásba kezdenek, de a hagyományos nemi szerepekre és a több évszázados szokásokra is nemet mondanak? Vajon sikeresek lehetnek-e egy olyan területen, amelynek addig nők a közelébe sem mehettek? A regény két valós történelmi alak felkavaróan szép kapcsolatát beszéli el, háttérben az északi táj sejtelmes hangulatával és sajátos világával.
Cecilie Enger: A fehér térkép, Fordította Petrikovics Edit, Typotex Kiadó, 2022