Anthony Doerr: Felhőkakukkvár (részlet)
Mrs. Flowers szemét hályog borítja, lehelete sűrített répapasztától bűzlik, és minden egyes nappal apróbbnak tűnik. Apa segít neki a vele hozott Perambulatort anya varróasztala mellé tenni.
Mrs. Flowers munkaruhája zsebéből aranyfénnyel villogó Vizert húz elő. – Természetesen használt, Mrs. Alegawáé volt, Isten nyugosztalja. Nem néz ki talán túl jó állapotban lévőnek, de az összes teszten átment.
Konstance a Perambulatorra áll, ami duruzsolni kezd a lába alatt. Egyszerre boldognak és szomorúnak tűnő apja megszorítja a kezét, Mrs. Flowers annyit mond, hogy ott találkozunk, majd kivánszorog az ajtón a folyosón hattal lejjebb lévő fülkéjébe. Konstance érzi, ahogy anya a fejére helyezi a Vizert, érzi, ahogy a nyakszirti csontjait nyomja, kinyúlik a fülein túl, és eltakarja a szemét. Attól tartott, hogy fájni fog, de pusztán annyi volt, mintha valaki mögé lopakodott volna, és hideg kezeivel eltakarta volna a szemét.
– Itt leszünk végig – biztosítja anya. – Épp itt melletted – teszi hozzá apa, a 17. fülke falai pedig semmivé válnak.
Egy óriási csarnokban áll. A fal két oldalán tizenöt láb magas, létrák százaival ellátott könyvespolcok három szintje fut mérföldeken át. A harmadik szint felett márványoszlopok tartják a dongaboltozatú mennyezetet, amelyet középen szögletes nyílás vág ketté – felette pufók felhők lebegnek a kobaltkék égen.
A csarnokban itt-ott alakok állnak asztalok előtt, vagy üldögélnek karosszékekben. A polcok szintjeit ágaskodó, létrán álló, vagy épp lemászó emberek böngészik. Ameddig csak ellát, könyvek – némelyik nem nagyobb, mint a keze, mások akkorák, mint a matraca – töltik be a levegőt, felemelkednek a polcokról, visszalebegnek, néhány énekesmadárként szökell, mások esetlen gólyaként dülöngélnek.
Egy pillanatig földbe gyökeredzve áll, belé szakad a szó. Sosem volt még egy ehhez foghatóan óriási térben. Dr. Pori, a matematikatanár – csakhogy haja itt bőséges és fekete, és mintha egyszerre lenne száraz és nedves – siklik le létrán mellette, úgy ugorva át a fokokat, mint ereje teljében lévő fiatalember, és földet ér. Rákacsint, fogsora tejfehér.
Konstance munkaruhájának sárgája még élénkebb, mint a 17. fülkében volt, a szirupfoltnak nyoma sem maradt.
Mrs. Flowers menetel felé a távolból, apró fehér kutya lohol a lába mellett. Egy tisztább, fiatalabb és energikusabb Mrs. Flowers, mogyorószínű szeme pillantása éles, mahagóniszínű haja professzionális kontyba van kötve, szoknyája és blézere az eleven spenót mélyzöldjét idézi, mellkasán pedig egy aranyhímzés hirdeti: Főkönyvtáros.
Konstance a kiskutya fölé hajol, ami hevesen mozgó bajusszal és ragyogó fekete szemmel néz fel rá; szőre, amikor beletemeti az ujjait, igazi szőrnek érződik. Majdnem felnevet az érintés örömétől.
– Isten hozott – szólal meg Mrs. Flowers – a Könyvtárban!
Lefelé sétálnak Konstance-szal a csarnokban. A legénység tagjai felpillantanak asztalaikról, és rámosolyognak; páran EZ A KÖNYVTÁRNAPOD feliratú lufikat idéznek meg, és Konstance figyeli, ahogy a résen át az égbe emelkednek.
A hozzájuk legközelebb eső könyvek gerince kékeszöld, gesztenyabarna és bíbor színekben tündökölnek, némelyikük vékonynak és törékenynek tűnik, mások óriási, lábatlan asztaltetőkre emlékeztetnek.
– Csak nyugodtan – noszogatja Mrs. Flowers –, nem tudsz kárt tenni bennük – Konstance pedig megérinti az egyik kisebb könyv gerincét, ami felemelkedik és kinyílik előtte. Sárgás színű, vékony lapjaiból három százszorszép nő ki, a lapokon mindenhol ugyanaz a három betű ragyog: M C V.
– Némelyikük meglehetősen zavarba ejtő – mondja Mrs. Flowers. Megkopogtatja a könyvet, ami becsukódik, és visszatér a helyére. Konstance lefelé néz, ahol a könyvespolcok a távolba tűnnek.
– Meddig…
– Csak Sybil tudná megmondani – mosolyog rá Mrs. Flowers.
Három kamaszfiú – a Lee fivérek és Ramón, csakhogy egy vékonyabb, rendezettebb külsejű Ramón – sprintel és ugrik fel egy létrára, Mrs. Flowers rájuk szól – Kicsit lassabban, fiatalok! – Konstance pedig arra emlékezteti magát, hogy még mindig a 17. fülkében van új munkaruhájában és ráhagyományozott Vizerében, és apa priccse és anya varróasztala közzé ékelt Perambulatoron sétál, és hogy Mrs. Flowers, a Lee fivérek és Ramón mind saját családi fülkéikben vannak, saját Perambulatoraikon egyensúlyoznak, és saját Vizereik takarják el a szemüket, és hogy mindnyájan a csillagközi űrben suhanó korong belsejében vannak, és hogy a Könyvtár csak adathalmaz a Sybilnek nevezett villogó gyertyatartó belsejében.
– A történelem a jobb oldalunkon található – mondja épp Mrs. Flowers – balra van a modern művészetek, majd a nyelvek; a fiúk a játékrészlegre tartanak, ami természetesen rendkívül népszerű. – Megáll egy üres asztalnál, és int Konstance-nek, hogy üljön le. Az asztal tetején két kis doboz található: az egyikben tollak, a másikban négyzet alakú papírkártyák vannak. Közöttük egy apró réznyílás, peremére a következő szavakat vésték: A kérdések válaszokra lelnek itt.
– Egy gyerek könyvtárnapján – mondja az asztal másik oldalára telepedő Mrs. Flowers – amikor annyi mindent kell magunkévá tenni, lehetőség szerint egyszerűen intézem a dolgokat. Négy kérdés, kis kincsvadászat. Egyes számú kérdés: milyen messze található a Földtől az úticélunk?
Konstance bizonytalanul pislog, mire Mrs. Flowers arckifejezése ellágyul.
– Nem kell emlékezetből tudnod a választ, kedvesem. Erre való a könyvtár. – A dobozokra mutat.
Konstance felkap egy tollat; annyira valóságosnak tűnik, hogy legszívesebben bele harapna. És ez a papír! Annyira tiszta, annyira ropogós, a Könyvtáron kívül nem található ilyen papír az egész Argoson. Milyen messze van a Föld a Béta Oph2-től? írja a papírra, majd felnéz Mrs. Flowersre, aki biccent, és Konstance a nyílásba dobja a kártyát, ami egy szempillantás alatt eltűnik.
Mrs. Flowers megköszörüli a torkát, és Konstance háta mögé mutat, ahol fent a harmadik szinten egy vastag barna könyv emelkedik fel a polcról. Keresztülszárnyal a csarnokon, kicselez pár másik levegőben lévő könyvet, egy pillanatig lebeg felettük, majd alászáll, és kinyílik.
Az oldalpáron egy Megerősített exobolygók listája a valószínűsíthetően lakható zónában B-C címet viselő táblázat látható. Az első oszlopban apró világok forognak mindenféle színben: némelyikük sziklás, mások felett gázok kavarognak, akad, amik körül gyűrű található, megint mások jégcsápot húznak légkörük mögött. Konstance az ujjával követi az oszlopokat, amíg meg nem találja a Béta Oph2-öt.
– 4,2399 fényév.
– Kitűnő. Második kérdés. Milyen gyorsan utazunk?
Konstance leírja a kérdést, a nyílásba dobja, és miközben az első kötet visszatér a helyére, feltekert grafikonok sora érkezik, és kiterülnek az asztalon. Középről egy élénk kék színű szám emelkedik a levegőbe.
– 7 734 958 kilométer óránként.
– Remek. – Mrs. Flowers felemeli három ujját. – Mi az élettartama egy optimális genetikai állománnyal rendelkező embernek a küldetés paraméterei között?
A kérdés eltűnik a nyílásban; féltucatnyi különböző méretű dokumentum száll köréjük a polcokról.
114 év, olvasható az egyiken.
116 év¸ közli a másik.
119 év, kontráz a harmadik.
Mrs. Flowers lehajol, hogy megvakarja a lábánál ülő kutya fülét, de nem veszi le a szemét Konstance-ről.
– Most már ismered az Argos sebességét, a megteendő távolságot, és az utazók várható élettartamát. Az utolsó kérdés. Mennyi időt vesz igénybe az utazásunk?
Konstance az asztalra bámul.
– Használd a Könyvtárat, kedvesem. – Mrs. Flowers körmével megkopogtatja a nyílást. Konstance leírja a kérdést egy papírdarabra, a nyílásba dobja, és amint eltűnik, egy papírfecni emelkedik a magasba a mennyezeten, lefelé lebeg, levélként billen jobbra és balra, majd pont előtte landol.
– 216 078 földi nap.
Mrs. Flowers őt tanulmányozza, Kontance pedig végigtekint az óriási csarnokon, ahol a távolban egymásba olvadnak a létrák és a polcok, elméjében megértés kap szárnyra, majd rátelepszik.
– Mennyi év ez, Konstance?
Felpillant. Digitális madarak raja szárnyal a mennyezet felett, alatta pedig könyvek, tekercsek és dokumentumok szelik át a levegőt, és mintha mindenki őt figyelné a Könyvtárban. Lekörmöli, 216 078 földi nap hány év? – a nyílásba teszi a kártyát, és egy újabb papír landol előtte.
592.
Az asztaltető faerezete kavarogni kezd, vagy legalábbis úgy tűnik, a márvány padlólapok örvénylenek, zsigereibe fájdalom mar.
Mindenkire szükség van
Mindenkire együtt
Ötszáz és kilencvenkettő év.
– Mi sosem…?
– Így van, gyermekem. Tudjuk, hogy a Béta Oph2 a Földhöz hasonló légkörrel rendelkezik, hogy a Földhöz hasonló folyékony víz található rajta, és valószínűleg valamiféle erdők is vannak ott. Ám sosem fogjuk meglátni. Egyikünk sem. Mi vagyunk a hídnemzedékek, a köztesek, akik elvégzik a munkát, hogy a leszármazottjaink készen állhassanak.
Konstance az asztalhoz nyomja a tenyerét; úgy érzi, hogy bármelyik pillanatban elájulhat.
Fordította: Stemler Miklós
1452. A Konstantinápolyban élő, örökké kíváncsi Anna régi kéziratra
bukkan egy kolostor romjai között. Az egy égi város után kutató, ám
balszerencséjére szamárrá vált birkapásztor, Aithón viszontagságait
elregélő Felhőkakukkvár az egyetlen vigasza az árva lánynak, miközben a
török ágyúk porrá zúzzák a halálra ítélt város falait. A ledőlő falak
másik oldalán Omeir, egy ökörhajcsár fiú figyeli a rombolást: Annával
való találkozása nemcsak az életüket, hanem kicsit a történelmet is
megváltoztatja.
2020. A nyolcvanas éveit taposó egykori hadifogoly, Zeno Ninis a
nemrég megtalált antik regény, a Felhőkakukkvár színpadra állításán
dolgozik lelkes ötödikes diákokkal egy amerikai kisváros könyvtárában. A
darab csalódásokkal és elfojtással teli hosszú élete csúcspontja, de
eközben egy az élővilág pusztulása miatt elkeseredett kamasz merényletet
készít elő a könyvtár földszintjén.
22. század. Az Argos fedélzetén 310 nap óta magára maradt Konstance
egyetlen társa a Sybil nevű mesterséges intelligencia és a
Felhőkakukkvár fecnikre lejegyzetelt töredékei. A fiatal lányt, aki
sosem járt a Földön, egyetlen cél vezérli a kihalt űrhajón: megtudni,
hogy az egykor az apja által mesélt történet hogyan élhette túl az
enyészetet és a haldokló Földet, és hogyan jutott el a csillagok közé.
Anthony Doerr, A láthatatlan fény Pulitzer-díjas szerzőjének új
regénye a képzelőerő és a történetmesélés diadala. Az amerikai szerző
magával ragadó prózája az emberi pusztítással dacoló teremtés erejéről
és az irodalom szívósságáról mesél.
Anthony Doerr: Felhőkakukkvár, Fordította Stemler Miklós, Alexandra Kiadó, 2022