Valérie Perrin: A vasárnap koldusai (részlet)
Bár Tatának és Mamának hívjuk őket, a nagyszüleim sokkal fiatalabbak, mint a Hortenziák lakóinak többsége. De nem tudom, mikortól számít valaki öregnek. Madame Le Camus, a főnöknőm azt mondja, hogy az öregség akkor kezdődik, amikor valaki már nem tudja egymaga rendben tartani a házát. Azzal kezdődik, hogy a garázsban kell hagynia a kocsiját, mert közveszélyt okoz, ha vezet, és azzal végződik, hogy combnyaktörést szenved. Én azt hiszem, hogy az öregség a magánnyal kezdődik. Akkor kezdődik, amikor valakinek elmegy a társa. Az égbe vagy másvalakihez.
A kolléganőm, Jo azt mondja, hogy az öregség akkor kezdődik, amikor valaki fecsegni kezd, és hogy ez egy olyan betegség, amit már fiatalon is elkaphat az ember. Maria, egy másik kolléganőm szerint a süketséggel kezdődik, meg azzal, hogy valaki naponta tízszer a kulcsait keresi.
Én huszonegy éves vagyok, és naponta tízszer keresem a kulcsaimat.
[...]
Lucien Perrin Millyben születetett 1911. november 25-én.
A családjában a vakság apáról fiúra szállt – olyan örökletes betegség volt ez, amely csak a férfiakat sújtotta. Nem születtek vaknak, fokozatosan vakultak meg. A látászavar már kisgyerekkorukban jelentkezett, és generációk óta egyetlen fiú sem láthatott húsz gyertyát fényleni a születésnapi tortáján.
Amikor Lucien apja, Étienne Perrin megismerte a feleségét, Emma még kislány volt. Vagyis Étienne még látott, amikor megismerte. Azután Emma lassan eltűnt a látómezejéből, mintha az arca fokozatosan párába burkolózott volna. Ezután már emlékezetből szerette.
Étienne mindent megtett, hogy megőrizze a látását. A legkülönfélébb dolgokat csepegtette a szemébe: gyógynövényoldatokat, franciaországi és külhoni forrásvizet, varázsporokat, csalán- és kamillafőzetet, rózsavizet és búzavirág-kivonatot, jeges vizet, meleg vizet, sót, teát, szenteltvizet.
Lucien véletlenül született. Az apja nem akart gyereket. Szeretett volna véget vetni a családot sújtó átoknak. És kétségbeesett, amikor megtudta, hogy az újszülött fiú és nem kislány, vagyis csak rövid ideig fogja látni a világot, ahová megérkezett.
Emma leírta neki a gyereket: fekete hajú, nagy kék szemekkel.
A Perrin családban soha senkinek nem volt kék a szeme. Mindenkinek fekete volt már a születésekor. Egybeolvadt a szembogár és a pupilla. Azután az évek során kivilágosodott, míg olyan szürkés árnyalatú nem lett, mint a durva só.
Étienne azt remélte, hogy a kék szem megóvja Lucient a családot sújtó átoktól.
Amint az apja, a nagyapja és a dédapja, Étienne is játszott orgonán és harmóniumon. Gyakran hívták istentiszteletekre, hogy Johann Sebastian Bachot orgonáljon, de azért is, hogy felhangolja a környék orgonáit.
Ráadásul Étienne hétköznap Braille-írást is tanított. Egyik, szintén vak unokatestvére gyártotta hozzá a könyveket egy kis műhelyben, Párizs V. kerületében.
1923 egyik reggelén Emma elhagyta Étienne-t. A férje nem is hallotta, amikor csöndesen betette maga mögött az ajtót. Épp egy tanítványával foglalkozott. A férfi hangját sem hallotta, aki a szemközti járdán várta a feleségét. Lucien viszont látta, amint az anyja elmegy.
Eszébe sem jutott, hogy visszatartsa. Úgy gondolta, hogy hamarosan úgyis visszajön, csak kocsikázik egy kicsit az illető úr szép autóján – nincs ebben semmi rendkívüli. Hiszen az apja sosem tudná ilyen kirándulással megörvendeztetni. És neki is jár egy kis szórakozás.
A
21 éves Justine két dolgot szeret az életben: a zenét és a hatvan év
feletti embereket. Nagyszüleivel és testvérként szeretett
unokatestvérével él együtt, akivel egyszerre jutottak árvaságra, amikor
17 évvel ezelőtt a szüleik autóbalesetet szenvedtek. A fiatal lány egy
idősek otthonában dolgozik segédápolónőként, és imádja hallgatni a lakók
történeteit. Különösen mélyen kötődik a 93 éves Hélène-hez, a 19-es
szoba lakójához, aki egész nap az ablak mellett ül, saját meggyőződése
szerint a tengerparton, és várja a férjét és a kislányát, hogy
kijöjjenek a vízből. Justine egy kék füzetbe kezdi írni Hélène és Lucien
szerelmének történetét: a fiú, aki családi halmozódás miatt meg van
róla győződve, hogy meg fog vakulni, és a betűket helyesen összeolvasni
képtelen lány közötti első kapocs a templom hűvösében, az ujjaikkal
közösen olvasott, Braille-írással írt könyv. A különleges szerelmet a
háború, árulás, deportálás mellett a távolság, a fogságból hazatérő
Lucien összetört teste-lelke és amnéziája is próbára teszi. És miközben
Justine kék füzetében Hélène élettörténete magával ragadó regénnyé
válik, Justine-nek meg kell küzdenie családja több mint másfél évtizeden
át elhallgatott szörnyű titkával is.
Valérie
Perrin 1967-ben született, A vasárnap koldusai (Les oubliés du
dimanche, 2015) az első regénye – amellyel berobbant a francia irodalmi
életbe. 13 irodalmi díjat nyert el vele, köztük a legjobb első regénynek
járó Chambéry-díjat, a Chronos-díjat és a francia könyvesek díját.
Irodalmi munkássága előtt fotósként dolgozott, majd 2006-ban találkozott
a világhírű filmrendezővel, Claude Lelouchsal, akivel azóta egy párt
alkot, és nemcsak filmforgatásokon dolgozik fotósként, de egy ideje
besegít a forgatókönyvírásba is. Második könyvét, a Másodvirágzás
(Changer l’eau des fleurs, 2018) című regényt 26 nyelvre fordították le,
és csak Franciaországban több mint egymillió példányban kelt el.
Harmadik regénye Trois címmel 2021-ben jelent meg.
Valérie Perrin: A vasárnap koldusai, Fordította Kamocsay Ildikó, Európa Könyvkiadó, 2023
