Edward Carey: Kicsi (részlet)
„Unalmamban, amikor a szekrényben üldögéltem, vázlatokat kezdtem készíteni a királyi fejekről. Nem kellett volna ezt tennem, mivel rövidesen, akárcsak a gazdám, vágyni kezdtem rá, hogy meg is mintázhassam ezeket a fejeket. Amikor a kezembe fogtam egy viasztüdőt, azt kívántam, bár adhatnék orrot neki; amikor egy máj volt a kezemben, szerettem volna szájat mintázni rá.
És amint az ötlet megfogant, képtelen voltam visszafogni magam: egy egész embercsoport, együtt, egy jelenetben. Teljes alakok. Egymás mellett. Egymásra reagálva. Ilyet soha nem csináltunk a Majomházban: ez valami egészen új lenne. No és mi lenne a jelenet? Mi más: „A királyi család az ebédlőasztalnál”. Szétnyíló királyi szájak, kidagadó királyi orcák, felle járó királyi állkapcsok, ugráló királyi ádámcsutkák.
Minden héten készítettem vázlatokat. És soha senkinek nem beszéltem róla. Hónapról hónapra, míg egy egész köteg rajz össze nem gyűlt. Egy idő után aggódni kezdtem, hogy a gazdám esetleg nem értené meg a jelöléseimet, és arra gondoltam, talán okosabb volna, ha én magam készíteném el a fejeket, hogy biztosan jók legyenek. Később, győztem meg magam, még javíthat rajta vagy akár ki is dobhatja őket, ha úgy látja jónak. Egyszóval, nekifogtam a királyi család megmintázásának. Lényegében hazudtam magamnak.
És amint belefogtam, már nem volt megállás; a fejek átvették az uralmat az életem felett. Erzsébetnek semmit sem árultam el, a műveimet a szekrényemben rejtettem el. Elég zsúfoltan is lettünk egy idő után. Ami anyag kellett, azt elvettem a műhelyünkből. Annyi agyagot használtunk már el, hogy senki sem vette észre, hogy több fogy belőle. Idővel ugyanez történt a gipsszel és a viasszal is. Mindig egy kicsivel többet rendeltem, mint ami egyébként kellett, és mindig azonnal megérkezett, kérdés nélkül. Igazság szerint az udvarban nem nagy becsülete volt a tárgyaknak; soha nem figyelték meg őket tisztességesen, mindenfelé széthagyták őket, mintha kifogyhatatlan lenne minden. A viaszról és annak csodás képességeiről senkinek fogalma sem volt. Soha nem értették igazán egy gyertyaszál méltóságát és szomorúságát. Soha nem ültek hosszú órákon át egyegy tárgy mellett, halkan biztatva őket. Nem tudtak semmit, és nem érdekelte őket semmi.
Fej. Fej fej után. Száj száj után. Nyelés nyelés után. Elkaptam a mozdulatokat. Megmozgattam az agyagot, és minden vasárnap visszamentem és ellenőriztem, aztán változtattam és újrakezdtem, abbahagytam és feladtam, és megint újrakezdtem. És a lakomázók lassan életre keltek a kezem alatt. A király álla még nem jó. A királynő fülcimpája még nem jó. A gróf homloka még nem jó. Csináld újra, csináld újra! Nézd, nézd meg jobban, ez így nem az igazi, még nem, kaparj vissza belőle, kezdd újra az egészet, nézd meg jobban, koncentrálj! Sose fog sikerülni! Sikerülni fog! Sose fog sikerülni!
Hónapokig tartott a munka. Nem, nem igaz. Évekig. Akkor dolgoztam, amikor Erzsébet a nagynénjeivel volt, és gyakran akkor is, amikor a palotában már mindenki aludt. Először csak négy volt: a király, a királyné és a király öccsei. Négy fej, armatúráik deszkákra szegezve, nedves ronggyal befedve, eldugva a szekrényembe az éjszakai munka után: és miután túl sok lett belőlük, a műhelyünk szekrényeibe süllyesztve. Csakis a fejek. A testet később is hozzájuk lehet csatolni.
A fejformák elég gyorsan kialakultak, de utána több hónapos igazítás következett. A vége felé képes voltam órákig nézni egyegy agyagfejet, hogy aztán csak egy egészen apró változtatást végezzek rajta, hogy két óra után egyetlen, rizsszem nagyságú, nedves agyagmorzsát hozzáillesszek, és hogy aztán nyugovóra térve még a paplan alatt is agyagfejekről álmodjak. Ám a bőrük agyagbőr volt, és az agyagbőrön, ha le van simítva és eldolgozva, nincsenek pórusok, márpedig az emberi bőr rücskös és lyukacsos: a szemüvegem nem tűrt pardont ebben. Ezért aztán, hogy élethűbb legyen az én királyi családom, megkérdeztem Erzsébetet, nem ehetnéke egy kis narancsot a szekrényemben, és ő rögtön küldetett is nekem. A narancsnak, akárcsak nekünk, vannak pórusai. Rájöttem, hogy ha a narancs héjáról mintát veszek, annak a negatívját rányomhatom a királyi fejek agyaghúsára, s ezáltal megadhatom bőrüknek minden kis részletét, a valóságos, igazi fej minden kis bemélyedését. Hátráltam egy lépést. Tapsoltam.
Így mintáztam meg őket agyagból. Aztán az agyagarcokat betakartam hullacsináló gipsszel, mintha a saját munkámat gyilkolnám le, és tönkretettem a szép agyagfejeket, miközben levettem róluk a megdermedt gipszet. Utána megkevertem a viaszt, beleöntöttem a gipszformába, majd kivettem belőle – és íme, láss csodát! Ami agyag volt, az most viaszhús lett! Az ott a királyné? Az a magas homlok, az az előreugró alsó ajak? Hunyd le a szemed, nyisd ki újra! Tényleg a királyné az, nem élő arcról, hanem puszta megfigyelés alapján megmintázva? Hunyd le a szemed, nyisd ki! Igen, gondoltam, az bizony! A királyné személyesen!
És ez az én művem volt. Az enyém. A saját két kezem munkája. Ez itt a királyné, de nem csak ő: ez itt Marie Grosholtz is, és mindketten ott élnek ebben a fejben. És abban a pillanatban, hogy ezt megértettem, már nem volt megállás. Ezt akartam csinálni, semmi mást.
Körültáncoltam a királyné fejét. Én készítettelek! Én! Légy üdvözölve!
– Mi ez a lárma? Mindenkit felébresztesz! – Pallier volt az. – Mi folyik itt? Mit csiná… Ejha, de hisz ez a királyné, nem?
– Ismételd meg!
– Ez a királyné!
– Még egyszer, tündérszép Pallier!
– Ez a királyné!
Az volt bizony, és utána következett a király (még egyszer), Artois grófja és Provence grófja. Az én királyi családom. Éjszaka, vagy amikor Erzsébet elment valahová, ültem a királyi fejeim mellett, és beszélgettem velük, mintha én is része lennék a családnak. Szívesebben voltam a fejeim, mint igazi emberek társaságában. Egy ideig tartogattam őket; nagyon kedvesek voltak nekem ezek az én első fejeim. Otthon, a Kabinetben, biztosan nagy diadalként ünnepelnék az én királyi családomat, morfondíroztam a szekrényemben. És ha megkapnák az áhított fejeket, gondoltam, akkor tán megengednék nekem, hogy itt maradjak. Újra megkérdezném a gazdámat, hogy elengede. Ezeket mondogattam magamnak. De persze mindez hazugság volt. Mert igazából az elismerésre vágytam. Ki nem? Mindannyian így vagyunk ezzel.
Így csaptam hát be magam.
És elküldtem a fejeket.
Írtam egy levelet, elmagyaráztam, melyik fej kicsoda, és mellékeltem egy csomó vázlatot. Mindegyik viaszfejet a maga formájába helyeztem vissza, a formák két felét összekötöttem erős spárgával, hogy ne essen bajuk, becsomagoltam őket egy ládába, és a ládát elküldtem a bulvárra. Behunyt szemmel próbáltam elképzelni, amint felnyitják a ládát, és kiemelik a fejeimet. Szinte sajnáltam, hogy nem lehetek ott, hogy lássam, de hát az én otthonom itt volt, én idetartoztam, ebbe a szekrénybe, ebbe az Erzsébettel közös műhelybe. Egyelőre el kell feledkeznem a királyi fejekről, intettem magamat, és figyelmemet vissza kell fordítanom a többi emberi egyedre, akiket annak előtte szerettem. De mennyire hiányoztak nekem, milyen szürke volt nélkülük az élet!
Egy hét múlva levél érkezett a gazdámtól:
Kedves Kicsi Marie Grosholtz!
Picot-né asszony és én jövő vasárnap ott leszünk Versailles-ban, hogy személyesen vehessünk részt a Grand Couvert eseményen, és megítélhessük a hasonlatosságokat. Légy szíves a kapunál várni minket, és kalauzolni hosszú száműzetésed színhelyén.
Emlékeztetlek, hogy én vagyok a gazdád!
Curtius”
Fordította: Siklós Márta
Madame Tussaud életének rémisztő és csodálatos regénye
Sötét, elbűvölő és feledhetetlen történet egy tehetséges és elszánt árváról a francia forradalom idején, aki Madame Tussaud néven írta be magát a történelembe. A kicsi, csúnyácska Marie 1761-ben született egy svájci falucskában.
Szülei halála után egy viaszszobrász segédjeként a forrongó Párizsban találta magát, sőt hamarosan a versailles-i palotában, ahol egy hercegnő szobrászoktatója lett, majdnem megosztozott egy süteményen a királlyal, és megmentette Marie Antoinette-et a szülőágyon. Ám a palota falain kívül kitört a forradalom, és a bosszúszomjas párizsiak fejeket követeltek…
A Kicsi egy valóság ihlette, különös felnőtt mese művészetről, sorsról, az emberi test és lélek legsötétebb bugyrairól, elhivatottságról, szerelemről – olyan, mintha Charles Dickens és David Lynch négykezese volna.
Edward Carey (1970–) brit író, illusztrátor, dramaturg. Dolgozott a londoni Madame Tussaud panoptikumnál, többek között itteni élményei ihlették Kicsi című regénye megírására. A kötetet saját, emlékezetes és gyakran bizarr illusztrációi gazdagítják.
Edward Carey: Kicsi, Fordította Siklós Márta, Európa Könyvkiadó, 2019