Az égbolt hatalmas istenének, aki esőt könnyez, villámon lovagol és mennydörgést kiált, két fia van. Egyik a naptól születik, mert mikor a nappal hál, narancsvörös fény fakad üzekedésük nyomán, ami előbb lilára festi a szürke eget, azután kékre. A második a holdtól születik, mert nappal után éjszaka jön, mert az isten a maga csupasz sötétségében meghágja a fehér holdat, és ezüstbe fordítja az eget. Az égbolt hatalmas istene anélkül fekszik le emezzel, hogy elmondaná amaznak, mert hosszan tartó és mély az ő gyűlölködésük, s ha látod a napkorongot, egész álló nap magányosan, aztán a holdat éjjelente, sziporkázó kisgyermekei társaságában, azt is tudhatod, miért. Nap és hold, négy esztendőn át hizlalja a hasát, éppen csak le nem zuhan az égből, akkora teher elhordozni egy istensarjat, de miután nem egy időben látogatják az istent, egyik sem tud a másik gyermekéről. Új még a világ, sok mindennek neve sincsen, s miután nincs neve, senki nem is formálhat rá jogot. Ilyen a tűz, a mezítelenség, a smaragd, a tenger állatai. Az isteneknek, akik még csak most teremtik ezt a csodálatos és rettenetes világot, nincs idejük elnevezni őket, hisz az időnek még nincs neve.
Nap és a hold, egyszerre szüli meg a fiát. Mindkettő átadja az istennek, mert egyiknek sincs ideje az anyaságra, mikor a nap szüntelen a világ felett őrködik, és a holdnak is van épp elég dolga. Egy kisded az egész világot követeli tőled, mondják mindketten az istennek, noha más időben, más térben. Egyik sem akarja táplálni a gyermeket, és éheztetni a mindenséget, csak mert a mindenség és a kisded ugyanazt akarja. Az égbolt hatalmas istene elnevezi fiait Dumatának, aki a narancs és bíbor fényből való, és Durarának, aki az éjjeli esővel jön. De még egy isten is hasonlatos a férfihoz, akit még meg sem teremtett, így hát vadnak és könnyelműnek neveli fiait, azazhogy nem neveli őket egyáltalán. A fiúk nemsokára már féktelenül dúlnak a királyságban, úgy mennydörögnek, hogy felhők szakadnak belé, és úgy villámlanak, hogy agyonsújtanak bárkit, aki a fa alá rejtőzne, ha fák és efféle dolgok már léteznének. Csalárdságot űznek a nappal, aki lángra lobbantja az eget, azután gyötrik a holdat, aki mind többet rejtőzik a sötétség mögé, hogy a húsz és még nyolcadik napon teljesen eltűnjék négy egész éjszakára. Ennyi bajt okoznak ezek a fiúk, ó, jaj.
Így hát az égbolt hatalmas istene, aki mennydörgést kiált, villámon lovagol és esőt könnyez, leküldi két fiát a földre. Ne hívjátok ezt száműzetésnek, mondja, de nem, soha nem térhettek vissza az égbe, teszi hozzá, és súlyos béklyót vet a lábukra, hogy így is legyen. Három dolgot is leküld velük, de minthogy egyiknek sincs még neve, egyik sem tartozik ide. Napfia Dumata északra érkezik, míg holdfia Durara délre. Nincs hol megvetniük a lábukat, mert még egy isten se teremtett helyeket, így mindkét fiú előhúz a zsákjából valamit, és elhinti, mielőtt leérne. Ahol Dumata eléri, a föld sárga, kemény és csillog a napfényben. Dumata türelmetlen, nincs ideje az istenek kegyére várni, ezért elnevezi ezt aranynak. Durara fehér és kemény földre érkezik, amit először megkérgesedett felhőnek vél. Ez a föld sápadt, üres, és nem csillog, de mikor Durara hasra fekszik, hogy kinyújtott nyelvével megnyalja, kellemesnek találja az ízét. Durara, noha más anyától született, túlságosan is hasonlít fivérére, és szintén maga nevezi el a földet, amit sónak hív.
Így esik, hogy a két fiúból férfi lesz, azután király. Aranykirály és Sókirály. Mindkettő kövérré és kapzsivá hízik, magának akar mindent, és semmit sem hagy az embereknek, akik mostanra benépesítik a világot. Hanem az arany és a só több aranynál és sónál. Az arany minden, ami szép, a só pedig minden, ami hasznos. S bár észak szép föld, csinos gazdagsággal és gyönyörű királlyal, aki túltesz még királynéján is, nem sok mindennek van itt haszna. Még a tápláléknak sincs, mert bármily fenségesnek is tűnik minden, ízre éppen egyforma. Dél sem különb, mert ott meg nem akad semmi, aminek ne vennék hasznát. Semmi nincs abban a királyságban, amit megbecsülnének, csodálnának vagy akár szeretnének, még a királyt sem. Nem mintha olyan rút lenne, csak nincs azon a földön senki, aki felülemelkedne azon, hogy a szem látásra, a fül hallásra, az orr szaglásra, a száj szólásra való. Még a meghitt együttlét is csak a szaporodást szolgálja, sosem az élvezetet, ezért is hívják meghitt együttlétnek. Ami pedig a táplálékot illeti, kielégíti az ízlelést, és erőssé teszi a fiúkat, de mindenki behunyja a szemét, mielőtt ételt vesz a szájába.
Fordította: Babits Péter
Úgy mondják, Sogolon, a Holdbanya mindig a sötétben űzi a mesterségét. A több száz éves boszorkány Nyomkövető méltó ellenfelének bizonyult, miközben az eltűnt gyermek után kutattak a Fekete leopárd, vörös farkas burjánzó őserdőkkel, óriási, denevérszerű démonokkal, csontokkal varázsló kuruzslókkal és árnyéklényekkel teli mitikus afrikai táján.
A Holdbanya, Pókkirály az ő története. A lányé, aki születésekor végzett az anyjával, aki levágta fivére kezét, a magát egyetlen férfinak sem alávető nőé, akit korábban Csúf Sogolon néven ismertek, míg meg nem halt mindenki, aki így tett. A Booker-díjas Marlon James korszakalkotó afrikai fantasysorozatának második részében Sogolon nézőpontjából ismerjük meg a gyermek utáni kutatás történetét és évszázados viszályát az Aesivel, a király kancellárjával, akinek hálójában ott vergődik az egész királyság népe.
A gyermek halott. Ennyi biztos, minden más az
eltérő nézőpontok, érdekek és igazságok zűrzavarába vész, elvégre az
igazság úgy váltogatja alakját, ahogy a krokodil zabálja fel a holdat. A
Holdbanya, Pókkirály lenyűgöző és szédítő utazás egy sosem volt
Afrikába.
Marlon James: Holdbanya, Pókkirály, Fordította Babits Péter, Alexandra Kiadó, 2024