Ha az embert kupán vágják, annyi baj legyen. Még az is belefér, ha egyetlen éjszaka leforgása alatt kétszer is bedrogozzák… Ám ha kimegy, épphogy csak egy kis friss levegőt szippantani, és egy vadidegen szobában tér magához ádámkosztümben egy szintén anyaszült meztelen nő társaságában, az azért már elég durva. Arról nem is szólva, ami a későbbiekben történt…
De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elölről kezdem az egészet, az első estétől…
Attól a nyári estétől, hogy pontos legyek. A pontos dátum nem lényeges.
Nos, már nem is tudom, miért, de kedvem támadt kimozdulni otthonról. Általában szeretek korán feküdni és korán kelni, de vannak napok, amikor az ember egy kis piára, emberi melegségre, társaságra vágyik. Lehet, hogy kissé szentimentális vagyok. A külsőm alapján persze ezt senki sem hinné el, de lehet, hogy a hatalmas muszklik és izomkötegek csak arra szolgálnak, hogy elrejtsék Hamupipőke-szívemet. Szeretek haverok között lenni. És barátnők között. Mindig megvolt a társaságom, hímnemű, nőnemű egyaránt, s időnként megköszönöm magamban a szüleimnek, hogy ilyen fizikumot örököltem. Vannak, akik az Istennek rebegnek hálát, tudom… de az a gyanúm, hogy olyasmibe keverik Istent, amihez semmi köze. Bárhogy is legyen, anyám odafigyelt rám, amikor készültem… És az apám is… hiszen neki is lehetett némi köze a dologhoz.
Szóval kedvem támadt kimozdulni, úgyhogy ki is mozdultam. Tagadhatatlanul előnyös, ha az ember megfelelő szülőket választhat magának. Szóval kimozdultam: az egész banda ott várt a Zooty Slammerben. Gary Kilian, a Call riportere, Clark Lacy, volt egyetemista társam, aki ugyanúgy Los Angeles külvárosában élt, akárcsak jómagam, és a szokásos banda: nem azok a kiscsajok, akiket mindenki kénytelen mindenhová magával cipelni, mihelyst egy kis aprópénz csörög a zsebében, nem is azok az elkényeztetett, felvágós libák és nem is azok a tánc közben szédülten vonagló tyúkok… Utálom az összeset, ráakaszkodnak az emberre, le sem lehet őket vakarni. Szóval nem, nem efféle lányok voltak ott, hanem barátnők! Igazi barátnők! Nem állástalan statiszták, nem elhasznált naivák, egyszerűen csak szimpatikus, kedves lányok. Fantasztikus nehéz ilyeneket találni! Lacynek egész udvartartása van belőlük, s akár tízszer egymásután elmehet velük szórakozni anélkül, hogy megpróbálnák lesmárolni, velem azonban sajnos más a helyzet: némelykor egész este azzal szórakozom, hogy hámozom le magamról a csajokat, akik rögtön a karomba ájulnak. Azt persze mégsem szeretném, ha olyan pofázmányom lenne, mint Lacynek, de ez egy másik történet. Egy szó, mint száz, biztosra vettem, hogy a Slammerben összefuthatok Beryl Reevesszel és Mona Thaw-val, s velük nem kockáztatok semmit, mert – visszakanyarodva a többiekhez – olyan, mintha az összes csaj meg lenne győződve arról, hogy a szerelem az élet egyetlen értelme, főleg, ha az emberfia 90 kilót nyom és hat láb két hüvelyk magas… Mindig elmagyarázom nekik, hogy épp azért vagyok bomba formában, mert vigyázok magamra. És ha nekik is ekkora hústömeget kellene mozgatniuk, akkor ők is eléggé elfáradnának ahhoz, hogy békén hagyjanak… Szerencsére Beryl és Mona nem ilyenek. Ők jól tudják, hogy az aszketikus életmód előbbre való minden ósdi tornamutatványnál, amit a kanapén végeznek.
Így hát beléptem a Zooty Slammerbe. Helyes kis lokál, a főnök Lem Hamilton, nagydarab fekete zongorista, aki hajdan Leatherbird zenekarában muzsikált. A nyugati part minden zenészét ismeri, pedig annak csak a Jóisten a megmondhatója, hány muzsikus él Kaliforniában. A Slammerben még igazi zenét lehet hallgatni, imádok erre a zenére lazítani, bár már a természetemnél fogva is elég laza vagyok, mégis baromira kikapcsol. Gary már várt. Lacy Monával táncol, Beryl a nyakamba ugrik…
– Helló, Mona – mondom. – Mi újság? Szia, Gary!
– Szia – mondja Kilian.
Elegáns, mint mindig. Csinos, barna srác, a bőre áttetszően kékes. Rózsaszín csokornyakkendője úgy áll rajta, mintha most húzták volna ki a skatulyából. Ezt szeretem Garyben, hogy olyan kifinomult ízlése van. Csakúgy, mint nekem. Nyilván ezért értjük meg egymást. Mona árgus szemekkel méreget.
– Rocky – mondja –, ez felháborító. Maga napról napra vonzóbb lesz!
Mivel ő mondja, nem jövök zavarba. Van ugyanis a hangjában valami… hogy is mondjam… valami megnyugtató.
– Maga egyszerűen döglesztő, Rocky. Az a szép szőke haja… a hamvas bőre… mmm… legszívesebben beleharapnék!
Most mégis elvörösödöm. Hiába, már csak ilyen vagyok. Gary foghegyről odaveti:
– Mi történt, Rocky? Még csak nem is tiltakozol! Régen már kirohantál volna… Mona már bebizonyította, hogy értelmes lány – válaszolom –, de ha így folytatja, akkor biztos, hogy elmegyek.
Mona felnevet. Gary is. Én is velük nevetek. Elvégre haverok vagyunk.
Azért persze jobb lenne, ha Lacy nem hallaná mindezt. Nem szeretem, ha a csajok a külsőmet dicsérik, főként nem, ha Clark Lacy is jelen van: ő tényleg a legjobb haverom, de ha azt mondanák, hogy az apja egy patkány volt, az anyja meg varangyos béka, akkor sem lepődnék meg: mert pontosan úgy néz ki. És ez kicsit hátráltatja az udvarlásban.
De Mona nem tágít.
– Rockykám, mikor fog végre szerelmet vallani nekem?
– Soha, Mona… nem tehetek szerencsétlenné ezer és ezer nőt…
Kicsit piás lehet, mert máskor nem ennyire rámenős. Még szerencse, hogy Clark és Beryl mellénk telepszenek, s témát váltunk. Hamilton, a tulaj, épp akkor ül a zongorához. Mint minden nagy melák, ő is pihekönnyűen érinti a billentyűket, és az embernek mosolyog a szíve, ha hallgatja. Gary táncolni kezd Beryllel, és éppen föl akarom kérni Monát, amikor Lacy megelőz. Fölkérhetnék bárkit, ha Hamilton játszani kezd, megtöltődik elektromossággal a levegő. Kicsit szétnézek, de ebben a pillanatban már meg is vagyok mentve. Belép egy nagydarab marha: Douglas Thruck. Mindjárt bemutatom, de előbb lecsapok a csajra, aki vele van, berántom a küzdőtérre. Elég formás és jól táncol. Tréfán kívül… Csak az a baj, hogy azonnal hozzám tapad…
– Nyugi – mondom –, vigyáznom kell a reputációmra!
Elég mufurc mondat, elismerem, de az én külsőmmel tök mindegy, mit mondok. Kicsit rám mosolyog, s úgy tesz, mintha durcás lenne. Elég rá nézni, mit művel a szempillájával, nem nehéz kitalálni, mi járhat a fejében.
– Kár, hogy nem szambát játszanak! – válaszolja nyugodtan.
– Miért? – kérdem –, ez is marha jó!
– A szamba sokkal dögösebb! – mondja. – Ebben nincs semmi tűz.
Hát, gyermekeim! Ha ezt langyosnak nevezi, akkor inkább lemondok róla, hogy szambát táncoljak vele. Szent Isten! Tennem kell valamit. Szerencsére izmosabb vagyok, mint ő, s valahogy sikerül eltolnom magamról. Kinyújtott karral táncolok vele. Az ember vagy sportember, vagy ilyen bombázókkal hetyeg, mint ez itt! A kettő nem fér össze. És én a sportra szavazok! Mindenekfölött!
Kicsit beleharap az alsó ajkába, de azért mosolyog. Úgy látszik, nem tudom lerázni. A legjobb lesz, ha legközelebb bajuszt ragasztok magamnak, akkor legalább békében táncolhatok.
Hamilton abbahagyja a játékot. Visszakísérem a csajt jogos tulajdonosához, Douglas Thruckhoz. Azt hiszem, megéri a fáradságot, hogy Douglast részletesen bemutassam. Magas, szőke, göndör, a szája olyan, mint a csirkebelsőség, folyton vihog. Nagyon fiatal, iszik, mint a gödény, és állítólag újságíró. Van egy rovata valamilyen ócska filmmagazinban, és amikor nincs jobb dolga, akkor élete fő művén, a Filmesztétikán dolgozik, ami előreláthatóan tíz kötetre rúg majd és tíz év munkát igényel. Szivarozik. Ettől eltekintve olyan, mint egy lábra kelt spongya. Becsszó!
– Üdv! – mondja. – Bemutassalak?
– Naná!
– Rocky Bailey! – mondja a csinos barnának, aki hozzám nyomakodott.
– Sunday Love – mutat a csajra. – Az MGM új reménysége.
– Tartom szerencsémnek.
Udvariasan meghajlok és megszorítom a kezét. Rám nevet. Mindenesetre kedves. A Metro-Goldwyn reménysége! Hát ez tuti, ha én lennék a „Metro”, egy percig sem haboznék, hogy belefektessek-e ebbe a gyermekbe, feltehetően nem csalódnék.
– Elolvad tőled! – suttogja Douglas Thruck szokásos tapintatosságával.
Bár igaz, hogy a bunkóságon kívül semmit nem vethetnék a szemére, de azért ezt kikérem magamnak.
– Csak azért mondta, hogy lerázzon, Douglas.
– Talált – mondja Sunday Love.
Közelebb nyomul hozzám. A fenébe is! Milyen vadítóak ezek a nőstények! Hol a francba horgászta magának ezt a dilis nevet? Sunday Love! Marha ötlet! Vidékies csengése van. Mindenesetre ez a lány – gyanítom – nem elégszik meg hetente csak a vasárnapi szerelemmel!
– Táncoljunk még! – javasolja, amikor Lem Hamilton újra belevág a billentyűkbe.
– Nem! – mondom. – Már eléggé felcsigázott, és az ilyenfajta szórakozás kibillent a tréningből. De szívesen meghívom egy italra.
– Hogyhogy? Azt megengedi az edzésrendje, hogy igyon? – kérdezi pimaszul.
– Naná! – mondja Douglas, aki úgy figyel, mint a vadász a fűben.
– Figyeljen, Sunday! Ne is próbálja meg elszédí teni a vén Rockyt. Rendíthetetlen! Eddig minden csajnak beletört a bicskája. A sportolókban amúgy sincs semmi költői. Magának igazából egy értelmiségire volna szüksége!
Naná! Ó, az értelmiségi! Persze! Mindegy, az első kört én fizetem… Douglas fizeti a következőt. Aztán táncolok Beryllel, Monával. Majd még egyet Sunday Love-val… Magamban jól szórakozom, mert minden mesterkedése ellenére olyan maradok, mint a jégcsap. De aztán megérti, és nyugton marad. Ma este óriási formában vagyok… És azt is tudom, hogy a csajok figyelnek minket a szemük sarkából. Mégiscsak előnyös, ha az ember jóvágású.
– Figyeljen! – mondja hirtelen Sunday Love.
– Hallgatom.
Odanyomja az arcát az arcomhoz. Finom illata van. Hajának illata remekül összecseng a rúzsáéval. Meg is mondom neki.
– Ne csacsiskodjon, Rocky, ha szabad kérnem! Úgysem gondolja komolyan.
– Dehogynem, édesem! – válaszolom. – Komolyabban nem is gondolhatom.
– Nincs kedve elvinni valahová?
– El akar menni innen? Hát nem szereti az öreg Lem muzsikáját?
– De… csak maga túlságosan is figyel a zenére. Azt hiszi, öröm olyan valakivel táncolni, aki csak a zenére koncentrál?
– Tudom, hogy vannak, akik a csajokra figyelnek és nem a zenére, de én szeretem ezt a zenét, és csak megismételhetem, a nők nem érdekelnek.
– Hogyhogy? – néz rám szemrehányóan, miközben megtapogatja a bicepszemet! – Csak nem…?
Látom, hogy buzinak néz, és kitör belőlem a nevetés.
– Ne izguljon – mondom –, a férfiakat sem szeretem, ha erre gondolt. Engem kizárólag a testkultúra érdekel… és semmi mást nem csinálok, csak sportolok.
Fordította: Vinkó József
Rocky tizenkilenc és fél éves, sikeres testépítő az 1940-es évek végi Los Angelesben. A legnagyobb problémája az életben az, hogy legalább húsz éves koráig szeretné megőrizni a szüzességét, ám a nők megvesznek érte, nem hagynak neki nyugtot, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ne sikerüljön, amit eltervezett.
Amikor egy szép nyári estén felkerekedik, hogy a kedvenc mulatójában a barátai társaságában töltse az estét, még nem sejti, hogy az az őrült kaland, amelybe hamarosan belecsöppen, fenekestől fogja felforgatni a megszokott életét, a nyugalmát, a terveit. Elkábítják, elrabolják, és egy titokzatos klinikán tér magához, ahol arra akarják kényszeríteni, hogy szeretkezzen egy gyönyörűséges lánnyal. Rockyt azonban nem akármilyen fából faragták: nemcsak hogy nem enged az erőszaknak, de kiszabadulva nyomozni kezd az elrablói után. A szálak egy megszállott tudóshoz vezetnek, aki egy félreeső csendes-óceáni szigeten folytatja kegyetlen és tébolyodott emberkísérleteit.
A Szépséghiba, avagy a minőség bosszúja egy fordulatos, tudományos-fantasztikus elemekkel, hatalmas verekedésekkel, üldözésekkel és persze nem elhanyagolható mennyiségű és minőségű erotikával fűszerezett, időnként burleszkbe hajló krimiparódia.
Boris Vian: Szépséghiba, avagy a minőség bosszúja, Fordította Vinkó József, Európa Könyvkiadó, 2024