Európa
belső nyitása magával hozta a külső bezárkózást. Míg a technikai
értelemben vett „szabad mozgást”, azaz a más tagállamban való
munkavállalás, tanulás és életvitel szabadságát az uniós szerződések,
addig a kontinensen belüli, határellenőrzés nélküli utazás szabadságát a
schengeni térség biztosította. Az 1985-ben az Európai Közösség öt
alapító tagja – Németország, Franciaország és a Benelux államok –
közötti megállapodásként kezdeményezett schengeni térség csak az 1990-es
évek közepén vált teljes mértékben működőképessé. A köznyelvben
„Schengenland” néven ismert térséghez később csatlakozott számos dél-,
észak- és kelet-európai tagállam, valamint olyan nem uniós tagország is,
mint Svájc és Norvégia. A schengeni belső nyitás következtében
felállított első nagyobb külső akadályok között volt a Ceuta és a másik
spanyol észak-afrikai enklávé, Melilla körüli fémkerítés. Addig Ceuta
határán határőrposztok álltak, de hatékony fizikai akadály nem volt. A
mai félelmetes, modern erődítmény építése 2005-ben kezdődött, nagyrészt a
Fekete-Afrikából való megnövekedett bevándorlás miatt.
Az
új európai falépítések fő hulláma később, a 2015-ös menekültválsággal
kezdődött. Magyarország 1989-ben úttörő szerepet játszott a régi
vasfüggöny lebontásában, és az ausztriai határon álló szögesdrótkerítést
a két ország külügyminisztere szimbolikusan óriási drótvágókkal vágta
át. Most Orbán Viktor Magyarországa úttörő szerepet vállalt egy új
vasfüggöny felállításában, és más országok is követték a példáját.
Akkoriban ezt „fordított 1989”-nek neveztem.
A 2018-as magyarországi választási kampányban egy Orbántámogató
bulvárlap még a híres óriás drótvágót is beletette egy Soros Györgyöt és
ellenzéki vezetőket ábrázoló fotómontázsba. Tehát a drótvágót, amely
korábban a felszabadulás szimbóluma volt, most arra használták, hogy a
zsidók által elősegített muszlim invázió koholt fenyegetését sugallják.
A
2021-es válságot követően Lengyelország és Litvánia is közölte, hogy
fizikai korlátokat építenek a Belarusszal közös határukon, mintegy 700
kilométerrel növelve az új vasfüggöny hosszát. Ezek a szárazföldi falak
azonban csak a történet felét jelentették. A huszonhét tagállamból álló
EU-nak a brexit után és minden további bővítés előtt több mint 13 000 km
volt a külső szárazföldi határa, de a partvonala, beleértve az összes
görög, olasz és egyéb szigetet, meghaladta az 53 000 km-t, amelyből több
mint 31 000 km a Földközi-tengeren húzódott. A Földközi-tenger vagy a
La Manche csatorna közepén nem lehetett falakat építeni.
Mit
tegyen tehát Európa? 2016 márciusában fontos precedenst teremtettek,
amikor egy uniós csúcstalálkozó előestéjén Angela Merkel és Mark Rutte
holland miniszterelnök megállapodott Ahmet Davutoğlu török
miniszterelnökkel, hogy az EU hat év alatt 6 milliárd eurót ad
Törökországnak, hogy segítsen neki gondoskodni a már befogadott több
millió menekültről – feltéve, hogy a török kormány megakadályozza, hogy
további menekültek jussanak el a közeli görög szigetekre. A
menekültválság akut szakaszának Merkel megállapodása véget vetett, azzal
együtt, hogy később lezárták a határokat a Balkánon átvezető
szárazföldi útvonalon. Azonban a hatalmas összegű védelmi pénz
kifizetése Törökországnak növelte a kísértést más szomszédok számára,
hogy megpróbálkozzanak a migrációs zsarolással, ahogy azt Ceutában és a
belarusz határon láthattuk.
A
legtöbb európai kormány attól tartott, hogy az illegális bevándorlás
bármilyen újabb fellángolása erősítené a menekültválság miatt
felvirágzott populista pártok, például a Vox támogatottságát. („Nem
állna politikai érdekükben, hogy Ceutában megnyíljon a határ?”,
kérdeztem a Vox éles eszű Redondójától. „Dehogynem!”, vágta rá cinikus
mosollyal.) Ironikus módon az európai vezetőknek most éppen az okozott
gondot, aminek megerősítéséért évtizedekig dolgoztak: Európa vonzereje,
puha ereje. Ugyanakkor azt is akarták, hogy Európa törvénytisztelő, az
emberi jogokat tiszteletben tartó és humánus maradjon.
A
2020-as évek elejére úgy tűnt, hogy az intézkedések kényelmetlen
kombinációjában állapodtak meg. Erősen ösztönzik a menekülteket és a
migránsokat, hogy használják a menedékkérés és a bevándorlás legális
csatornáit – bár ezek gyakran nem voltak könnyen hozzáférhetőek, néha
pedig egyáltalán nem álltak rendelkezésre. Fokozzák a hírszerzési és
rendőrségi műveleteket az embercsempészek üldözése érdekében, és
megerősítik a külső szárazföldi határokat. Az EU saját határellenőrző
szervezetét, a Frontexet 10 000 fősre bővítenék, ami azt a legnagyobb
uniós ügynökséggé tenné. Ezentúlmenően
a szomszédos országokat, valamint a válság sújtotta országokhoz,
például Szíriához közelebb eső államokat hízelgéssel, kiképzéssel és
egyszerűen pénzzel ösztönöznék arra, hogy ott tartsák a menekülteket és
migránsokat. Nagy-Britanniában Boris Johnson kormánya még azt is
bejelentette, hogy a menedékkérőket Ruandába toloncolják, azt állítva,
hogy ez elriasztaná az embercsempészeket.
Mindez
Európát rendkívül kétes erkölcsi terepre vezette. A nemzetközi
menekültjog egyik alapelve a visszaküldés tilalma. Egyszerűen fogalmazva
ez azt jelenti, hogy embereket nem szabad visszaküldeni a veszélybe.
Mégis több jelentés érkezett arról, hogy a görög és más parti őrök
visszafordították a menekülteket szállító hajókat a partok felé, ahonnan
jöttek, ahogy a lengyel határőrök is visszatoloncolták a migránsokat a
belarusz határ fagyos erdeibe. Az EU a líbiai parti őrséget is
finanszírozta és arra ösztönözte, hogy fogják el azokat, akik a
Földközi-tengeren Európa felé indultak, amit nagy számban meg is tettek.
A Moammer Kadhafi megbuktatására irányuló, európai vezetésű katonai
beavatkozást követő anarchiában azonban Líbia nagy része gengszter
hadurak és milíciák ellenőrzése alá került. A leendő migránsok közül
sokan, másokkal együtt, akik nem jutottak ki a tengerre, a második
világháború alatti európai táborokat idéző, embertelen fogolytáborokban
raboskodtak. Túlzsúfoltság, betegségek, alultápláltság, verések és nemi
erőszak – ezekről számoltak be hitelesen az ENSZ megfigyelői. Ferenc
pápa ezeket a líbiai fogolytáborokat „a gyalázatos kínzás és
rabszolgaság helyeinek” nevezte. Európa tehát bűnrészes volt abban, hogy
embereket küldött vissza a veszélybe.
Hogy
megnyugtassák lelkiismeretüket, az európaiak minden rosszért a bűnöző
embercsempészeket okolták, hozzátéve, hogy Európa mindig nyitott a
„valódi menekültek”, de nem a puszta „gazdasági migránsok” előtt. Ezek
féligazságok voltak. Minden bizonnyal összehangoltabb európai fellépésre
volt szükség az embercsempészek elfogása és megbüntetése érdekében,
akik több ezer eurót szedtek el minden egyes személytől, mielőtt sokakat
a halálba küldtek. Csakhogy amíg a legális csatornák nem kezelik a
migrációt, addig mindig lesz illegális megoldás. Ez a folyamatos igény
egyrészt a tágabb értelemben vett Közel-Kelet állapotából fakadt,
amelyet súlyosbítottak a nyugati katonai beavatkozások következményei és
az arab tavasz kudarca, másrészt sok feketeafrikai egzisztenciális
nyomorúságából. A rossz kormányzás, a polgárháborúk, a világjárványok, a
gyors népességnövekedés és az éghajlatváltozás tovább fokozza majd ezt a
nyomort.
Még
ha a határőrök fizikailag nem is fordították vissza a migránsokat,
egyeseket halálra ítéltek pusztán azzal, hogy a nyílt tengeren hagyták
őket. Mohammed Seka, a 2021 novemberében a La Manche csatornán történt
tragédia túlélője egy kurd hírportálnak elmondta, hogy valaki a hajóról
felhívta a francia rendőrséget, és megadta a tartózkodási helyüket, mire
azt mondták neki: „Maguk brit vizeken vannak.” Valaki más telefonált a
brit oldalra, neki meg azt mondták: „Hívják a francia rendőrséget.”
Emiatt a legtöbben megfulladtak. Holttestüket aFranciaország
és Nagy-Britannia közötti láthatatlan tengeri határ közelében találták
meg. 2013 őszén a Lampedusánál elsüllyedt, legalább 339 emberéletet
követelő migránshajó tragédiája miatt Olaszország nagyszabású, hatékony
kutató- és mentőakciót indított, amely a Mare Nostrum nevet kapta. Ez
egy év alatt több mint 150 000 migráns biztonságos megérkezéséről
gondoskodott. 2014-ben azonban leállították, és előbb a Triton, majd a
Sophia elnevezésű, korlátozottabb létszámú uniós művelet váltotta fel.
Ennek elkerülhetetlen következményeként még több ember fulladt vízbe,
vagy a líbiai parti őrség vette fel és küldte őket azokba a szörnyű
táborokba. 2019-ben az olasz populista Matteo Salvini nyomására az EU
leállított minden tengeri járőrözést a Földközitenger középső részén.
Időnként
a holttesteket Európa partjaira sodorta a víz. 2015 szeptemberében a
hároméves kurd kisfiú, Ájlán Kurdi apró testéről készült fényképek,
amelyeken arccal lefelé feküdt a sekély vízben a törökországi Bodrum
melletti strandon, segítettek abban, hogy a menekültválságra – kezdetben
nagylelkű – válaszlépéseket tegyenek olyan országokban, mint
Németország. Tizenöt évvel korábban a La Vanguardia spanyol
újság egy olyan fotót közölt, amely még ékesszólóbban mutatta Európa
morális dilemmáját. A képen egy fiatal pár látható fürdőruhában és
bikiniben, amint egy virágos napernyő alatt ülnek, kezük ügyében
italhűtővel Tarifa napsütötte strandján, egy andalúziai tengerparti
városban, amely mindössze 13 km-re fekszik a Gibraltári-szoroson túli
legközelebbi marokkói ponttól. A pár egy farmert és sárga pólót viselő
férfit néz, aki mozdulatlanul fekszik a közelükben a parton. Talán éppen
ekkor döbbennek rá, hogy ez nem egy álmos napozótárs, hanem egy migráns
holtteste, amelyet Eutópia partjaira sodort a víz.
Számít,
hogy a sárga pólós férfi „gazdasági migráns” vagy „valódi menekült”
volt? A 2021-ben hivatalba lépő német kormány koalíciós megállapodásának
legfigyelemreméltóbb mondata egyszerűen így szólt: „Civilizációs és
jogi kötelességünk, hogy ne hagyjunk embereket megfulladni.”
2016 májusában, kevesebb mint egy hónappal a brexitszavazás előtt a Daily Mail egyik
főcíme ezt harsogta: „A tragikus, de brutális igazság: ők nem igazi
menekültek! A tragédia ellenére több ezer gazdasági migráns még mindig
megpróbál eljutni Európába”. Valójában sokan közülük menekültek voltak,
mégpedig az 1951-es genfi menekültügyi egyezményből levezetett
szabványdefiníció szerint: olyan személy, aki „faji, vallási okok,
nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való
tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való
megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül
tartózkodik”. A 2010-es évek végén az Egyesült Királyságban a menedékjog
iránti kérelmek átlagosan mintegy ötven százalékát fogadták el. A
legtöbb ember, aki 2018 és 2020 között kis csónakokkal érkezett a La
Manche csatornán át, Iránból, Irakból, Szíriából és Afganisztánból
származott, és az ezekből az országokból származó migránsok esetében a
menedékjog jóváhagyásának aránya még magasabb volt. Ukránok milliói menekültek el az országukat 2022-ben bekebelező háború elől, és senki sem kételkedett abban, hogy valódi menekültek.
Egyébként
mennyire tartható fenn ez a bináris megkülönböztetés, amelyet az 1945
utáni Európa körülményei szültek? Akkoriban ez elég egyértelműnek tűnt. A
menekült: a náci Németországból menekülő zsidó kommunista vagy a
Szovjetunióból menekülő burzsoá keresztény. A gazdasági bevándorló: egy
szegény szicíliai vagy ír földműves fia, aki Amerikában keresett jobb
életet. De ma? Bizonyára el kell fogadnunk, hogy Fekete-Afrikában a
szélsőséges szegénység, a betegségek és az írástudatlanság az egyéni
szabadság olyan korlátozását jelenti, amely éppoly életdeformáló lehet,
mint a politikai vagy vallási üldöztetés. A menekült és a migráns
kategóriák között nem éles vonal húzódik, hanem folytonosság van.
Mindenesetre a gyorsan öregedő népesség miatt Európa nagy részének több
migránsra volt szüksége a jóléti államok fenntartásához. A 2020-as évek
elején Németország gazdasági igényét évi 400 000 bevándorlóra becsülték.
Az
európai reakciók az érkezők bőrszíne, vallása és kultúrája szerint is
különböztek. Sokatmondó volt a kontraszt aközött, hogy Lengyelország és
Magyarország a menekültválság idején még néhány ezer közel-keleti
menekültet sem volt hajlandó befogadni, és aközött, hogy a Putyin
ukrajnai terrorháborújából érkező fehér európai menekültek milliói előtt
nyitották meg kapuikat. Ami azonban még az előítéletektől mentes
európaiakat is leginkább elbizonytalanította, az a bevándorlás
ellenőrizetlenségének érzése volt. Innen ered a szélsőséges reakció –
amely gyorsan a populistákra leadott szavazatokban nyilvánult meg – a
menekültek (vagy ha úgy tetszik, migránsok) tömegéről készült fotókra,
amelyeken a Balkánról Németország felé gyalogolnak tömött sorokban, és a
marokkói tömegről készült fotókra, amely a ceutai tengerparton a
kerítés felé rohan. Ezen alapult a brexit „Vegyük vissza az irányítást!”
szlogenjének hatása.
Fordította: Pék Zoltán
„Számomra olybá tűnik, hogy Hamlet jól megtestesítené az Európai Uniót is, amely sok nagy döntésnél jellemzően sokáig tétovázik, majd egyik alternatíva mellett sem dönt” – írja eleven humoráról tanúságot téve, fél évszázad alatt a kontinensen tett utazásaira és ott szerzett tapasztalataira támaszkodva a brit történész, aki az egykori keleti blokk országainak ellenzéki vezetőivel éppúgy személyes barátságot ápolt, mint ahogy a nyugati államfők is kikérték a tanácsait európai ügyeket érintő kérdésekben. A Szólásszabadság szerzője új könyvében – mely megkapó ötvözete a memoárnak, a riportnak és a társadalomkritikának – személyes találkozások, beszélgetések, anekdoták felelevenítésével a 20. század második felének és a 21. század elejének Európáját járja be keresztül-kasul. Ott lehetünk a normandiai partraszálláskor, a ’68-as francia diáktüntetések forgatagában, a lengyel Szolidaritás megalakulásakor a gdański Lenin Hajógyárban, ’89-ben a budapesti Hősök terén, a marokkói határzárnál a menekültválság idején, valamint napjaink ukrán frontvonalain. S bár az „egész, szabad és békés” Európa eszméje mostanság megingani látszik, közös otthonunk újbóli felépítése még korántsem veszett ügy. Ennek igazolásául szolgál e könyv.
Timothy Garton Ash: Európa– a személyes tapasztalatok kontinense, Fordította Pék Zoltán, Európa Könyvkiadó, 2024