William S. Burroughs: A benti macska (részlet)
Gondoljunk bele, milyen sok vadmacskafajta létezik, sokuk akkora, mint egy házimacska, némelyek lényegesen termetesebbek, egyesek pedig jóval kisebbek, alig nagyobbak felnőttként egy háromhetes-egyhónapos házimacskakölyöknél. Sokat közülük egyáltalán nem lehet megszelídíteni, semmilyen életkorban – olyan vadak és harciasak.
De a türelem, az elhivatottság és a fajkeresztezés… egykilós, szőrtelen cicák, hajlékonyak, mint egy menyét, hihetetlenül kifinomult lények a hosszú lábaikkal, tűéles fogaikkal, hatalmas fülükkel és ragyogó, borostyánszínű szemükkel. Ez csak egy az egzotikus fajták közül, amelyekért csillagászati árat kérnek a macskapiacokon… repülő és sikló macskák… kékesen ragyogó macskák, amelyek enyhe ózonillatot árasztanak… vízimacskák hártyás lábakkal (szájukban átharapott torkú pisztránggal bukkannak a felszínre)… törékeny, vékony, madárcsontú, mocsári cicák nagy, lapos mancsokkal – hihetetlen sebességgel szaladnak át a futóhomokon és az iszapon… parányi lemúrmacskák nagy szemekkel… skarlátvörös, narancssárga, zöld macskák hüllőszerű bőrrel, hosszú, inas nyakkal és méregfogakkal – mérgük rokon a kékgyűrűs polipéval: két lépés után arccal a földre zuhansz, egy óra múlva halott vagy… gyilkosan spriccelő borzmacskák, amelyek másodpercek alatt végeznek az emberrel, mint a szívbe mélyedő karmok… és mérgező karmú macskák, amelyek halálos mérget lövellnek a mancsuk közepén lévő jókora mirigyből.
És vannak az én macskáim, akik több ezer éves rítusoknak engedelmeskedve nyugodtan nyalogatják magukat evés után. Gyakorlatias állatok, jobban szeretik, ha mások biztosítják számukra az ennivalót… némelyek maguknak fogják. Valahol kellett lennie egy törésnek, amikor különváltak a háziasítást elfogadó macskák azoktól, amelyek nem.
Vissza a jelenbe egy fáradt sóhajjal. Mind kevesebb és kevesebb gyönyörű, egzotikus állat lesz. A mexikói szőrtelen macska már ki is halt. A pici, másfél kilós, könnyen szelídíthető vadmacskák egyre ritkábbak, egyre távolibbak, panaszosan síró elveszett lelkek, várják a soha ki nem nyújtott emberi kezet, törékenyek és szomorúak, mint egy száraz falevélhajó, melyet kisgyerek bocsájt a csónakázótó vízére. Vagy a foszforeszkáló denevérek, amelyek hétévente egyszer bukkannak fel, hogy elképesztő illatorgiával töltsék meg a levegőt… a denevérmacskák és a levegőben sikló lemúrok távoli, dallamos kiáltásai… Borneó és Dél-Amerikai esőerdői átadják helyüket… de minek?
A Los Alamos-i Farmiskolában, ahol később elkészítették az atombombát, és alig várták, hogy ledobhassák a sárga veszedelemre, a fiúk köveken és farönkökön ülve esznek valami ennivalót. Patak csörgedezik a lejtő alján. Mentorunkban, egy tősgyökeres déliben volt valami politikusszerű. A förtelmes Sax Rohmer rasszista agymenéseiből eszkábált történeteket mesélt nekünk a tábortűz mellett – a Kelet gonosz, a Nyugat jó.
Hirtelen egy borz bukkan fel a fiúk között – nem tudom, miért csinálta, talán csak játékból, barátságos és tapasztalatlan volt, mint az aztékok, akik gyümölcsöt vittek a spanyoloknak, mire azok levágták a kezüket. A mentor a nyeregtáskájához siet, előkapja 1911 Colt .45 automatáját, és tüzet nyit a borzra, de minden lövése célt téveszt két méterről. Végül közelebb merészkedik, és tíz centiről oldalba lövi a borzot. A borz legurul a lejtőn, bele a patakba. Látom a megsebzett állat szomorúan összehúzódó arcát, ahogy vérzőn, haldokolva gurul lefelé.
– Ha meglátsz egy állatot, megölöd, nem igaz? Akár meg is haraphatott volna valakit.
Fordította: Illés Róbert
William S. Burroughs, a
beatnemzedék kiemelkedő alakja ebben a könyvében kevésbé ismert,
szelídebb oldalát mutatja meg. Az eredetileg mindössze 133 példányban
megjelent mű megható és szellemes értekezés macska és ember viszonyáról,
amely a Burroughs erőteljes stílusát kedvelők és a macskabarátok
számára is különleges élményt nyújt.
Az egymást mozaikszerűen követő emlékfoszlányokban szívet melengetően
jelenik meg a szerző és a különböző életszakaszaiban társául szegődött
macskák közötti meglepően szoros kapcsolat. Az ellesett pillanatokról,
apró történésekről, ember és állat között kialakuló bonyolult viszonyról
mesélő töredékek ismerősek lehetnek valamennyi macskatulajdonosnak, aki
kedvencét simogatva valaha elgondolkodott az emberiségnek a macskákhoz
fűződő hosszú és titokzatos kapcsolatáról, kezdve az egyiptomi
macskakultusztól egészen a mai, társaságot és akár vigaszt is nyújtó
városi cicákig.
William S. Burroughs (1914–1997) amerikai író, esszéista és
előadóművész műveinek nagy része saját, elsősorban pszichedelikus
élményein alapul. Harvardon szerzett diplomája után barátságot kötött
Jack Kerouackal és Allen Ginsberggel, akikkel a lázadást megtestesítő
beatnemzedék vezéralakjai lettek. A több magyar kiadást is megélt
Meztelen ebéd és más művei után a nálunk most először megjelenő A benti
macska új élményt fog nyújtani a szerző régi rajongói számára is.
William S. Burroughs: A benti macska, Fordította Illés Róbert, Jaffa Kiadó,2024
