A farkasom két hétig lógott a csereállomáson, mielőtt a Torontóból érkezett új tanár megvásárolta. Az én hosszú lábú Ordasom a csipkézett bal fülével. Egy helyi prémvadász ejtette el a csapdájával, aztán eladta Csereállomás Charlie-nak, aki megnyúzta, majd kirakta a falra a megfakult MasterCard plakát mellé. Több mint 250 dollárt kért érte.
A tanár alig egy hónapja van itt, karácsonykor küldte az Oktatásügyi Hivatal, hogy a rezervátumban élő gyerekeknek megtanítsa őfelsége angolját. Kapott egy kis házat meg egy parkát, szerintem magányos, mint én, és még sok tanulnivalója van. Nem tud semmit a motoros szánokról, a fegyverekről, a bozótosról, a sértésekről vagy arról, milyen veszélyes mások szemébe nézni. Látom rajta. Én talán megtaníthatnám rá. Keskeny arca van, magas és esetlen. Az én arcom kerek, és ugyanolyan jól vezetem a motoros szánt, mint Lucky Lachance.
A páratlan Lucky Lachance, a nagybátyám minden héten négy napot távol van. Tudja, hogy valami nem stimmel, mert mostanában amikor hazajön a munkából, ilyeneket mond: „Csak azért, mert Sue Born With A Tooth a neved, még nem kell az egész hátralévő életed ebben a kurva rezervátumban leélned.” Az Ontario Northland Vasúttársaságnál dolgozik, a Polar Bear Express mozdonyvezetője. A vonata Cochrane és Moosonee között közlekedik, nyáron főként turistákat, télen árut szállít szerte Észak-Ontarióban, egészen a James-öböl aljáig, ahol lakunk. A turisták szerint ez már a vadon, de Lucky Lachance a Hudson-öböl segglyukának hívja. Lucky francia-kanadai, és mocskos szája van. Anyám a húga, apám pedig valószínűleg halott. Apám hozta magával a nevemet valahonnan nyugatról: Born With A Tooth – Foggal Született. Elhozta a nevem erre a helyre a Blueboyok, Whiskeyjackek, Wapachee-k és Netmakerek közé, de még itt is feltűnést kelt. Tizennyolc éve anyám megvarrta apám első öltönyét, tizenhét évvel ezelőtt pedig apám teherbe ejtette. Apámról csak annyit tudok, hogy tisztavérű krí volt, a Medve-klán tagja. Negyedikben megtanultam, hogy akiknek az ereiben francia és indián vér folyik, azok a meszticek. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez duplán átlagossá tesz errefelé.
Lucky szerint hamarosan asszonnyá érek, ezért ha világot akarok látni, szerez nekem egy kibaszott vonatjegyet Cochrane-be. Azt mondja, ideje befejezni az álmodozást. „Ha nem tanulsz, ideje dolgozni.” De én nem akarok elmenni Moose Factoryből. Nem tudok elképzelni még egy ilyen helyet, ahol nyáron csak kenuval, motorcsónakkal vagy vízitaxival lehet átkelni a szárazföldre, télen pedig hóekével kell utat vájni a jégen, hogy az autók közlekedni tudjanak rajta oda meg vissza. Anyám azt akarja, tanuljak meg varrni.
Csereállomás Charlie valószínűleg nem értette, miért tébláboltam olyan sokat a boltjában abban a két hétben, amíg a farkasom ott volt. Nem vettem semmit. Charlie ötvenéves, és nem zavarja, hogy ott vagyok, egyszer megmutogatta a pult üveglapja alá csúsztatott fényképeket az unokáiról, de láttam, hogy a felesége féltékeny rám, amiért mindennap odajárok ingyen kávéért és a férje cigijét szívni. Charlie felesége persze rájött, mit keresek ott, és tegnap eladta a tanárnak a farkasomat.
Tizennégy napon át minden reggel megjelentem, letopogtam a havat a csizmámról, és beengedtem egy adag hideg levegőt az ajtón. Próbáltam megtanulni, hogyan kell inni Charlie kávéját, és igyekeztem kihúzni belőle mindent, amit a farkasomról tud. Charlie valószínűleg rájött, hogy a farkas miatt járok oda, de soha nem nézett a szemembe – nem mintha máséba nézne. Ő odzsi-krí és túl udvarias. Nem beszél sokat, csak árulja a tejet, a kenyeret és a töltényeket a helyieknek, a prémeket és az indián kézműves termékeket pedig a nyári turistáknak.
De Charlie végül csak elkezdett beszélni, amikor látta, hogy nem tágítok.
– Belesétált az egyik csapdába. Jött az a hóvihar az öböl felől, és a vadász szerint két-három napig is fuldokolhatott, mielőtt újra ki tudott menni ellenőrizni a csapdáit. Még élt, amikor megtalálta, ezért golyót eresztett a fejébe.
Később még azt mondta:
– Ritka, hogy egy farkas átjön a szigetre, és ilyen sokáig marad. A vadász tavaly télen látta a nyomait a hóban. Meg idén is. Követte egy ideje. Általában falkában szoktak átkelni a jégen, ha jávorszarvast üldöznek, de sosem maradnak hosszú ideig az emberek közelében.
Látni véltem a fekete fojtóhurok nyomát, amikor megsimogattam a bundáját. Már kezdett porosodni. A farkasom sovány volt, de bátor. Két éve télen gyakran eljött meglátogatni, majd a tavasz közeledtével eltűnt, hogy aztán újra visszatérjen, amikor beállt a fagy. Néztem, és megszerettem.
Még mindig nem jön álom a szememre, jár az agyam, és arra gondolok, hogy a farkas odakint vár rám. Nem sok oka lehet az embernek kimenni a sötétbe, amikor mínusz negyven fok van, és a fák pattognak a hidegtől. Eszembe jut az a téli éjszaka két éve.
Nem tudtam elaludni, ezért felvettem a parkámat meg a mukluk csizmámat, és sétálni indultam. Az a fajta hideg volt, amikor sajognak az ujjaim a kesztyűben, az orromban megfagy a nedvesség, a lábujjaim pedig fájnak, akárhány zoknit húzok. Céltalanul megindultam dél felé az úton, éreztem a szomszédok kályháiból felszálló füst szagát, láttam a kéményekből kicsapó szikrákat. Felnéztem a feketeségbe, a Marsot és a Vénuszt kerestem, a csillagokat, amelyek nem pislognak. Északi fényben reménykedtem. Hangtalanul akartam járni, mint az őseim, mert éreztem a jelenlétüket a sziklák mögött és a fenyőfák ágain, onnan figyeltek és ítélkeztek. De a lépteim csikorogtak a száraz havon, és olyan hangosan visszhangzottak a sapka alá rejtett fülemben, hogy idétlennek éreztem magam tőle. Ha az ősök itt voltak, biztosan elijesztettem őket.
Amikor elértem a Charles-sziget szélére, rágyújtottam, és az öblöt átszelő, jégbe vájt országutat néztem, amely Moosonee pislákoló fényeiig vezetett. Akkor találkoztam vele először. Meghallottam a mancsa lépteit a hóban, ezért levettem a sapkám, hogy jobban halljam. Lassan hazasétáltam, és közben éreztem a tekintetét a hátamban, de nem volt félelmetes, inkább olyan, mint amikor egy régi barát jön látogatóba. A fülem már fájt a hidegtől, de akkor sem vettem vissza a sapkámat, mert tudtam, hogy ott van. Hazáig követett, de nem mutatta meg magát, csak a következő éjjel. Akkor helyeztem ki a csalit. Lucky barátja kibelezett egy szarvast, én pedig elloptam némi belsőséget, és kiraktam a hátsó udvarban egy hóbuckára. Azon a második éjszakán az ablaknál vártam rá, már hajnali kettő is elmúlt. Akkor bukkant fel, mint valami kísértet vagy árny, lesoványodott teste hangtalanul osont, miközben idegesen szimatolt. Figyeltem, ahogy bevonszolja az ajándékomat a bokrok közé.
Charlie azt mondja, Michael a neve, és még csak két éve tanít. Lucky szerint egy városi faszszopó, és fogalma sincs, mi a lófaszt taníthatna bárkinek is. Követem a tanárt a csereállomásra, a kávézóba, a postára. Sosem vesz észre. Tanítás után megvárom, és követem, hogy megtudjam, hol lakik. Kapucniját felhajtva csoszog a hóban, és közben dudorászik.
Azt akarom, hogy észrevegyen, ezért felbátorodom, és akkor megyek át az úton, amikor ő, mellette lépkedek, vagy leülök mellé a Prémvadász Étteremben, és rendelek egy kávét. Amikor rám néz, elkapom a tekintetem. Amikor rám mosolyog, elmegyek.
Fordította: Illés Róbert
Joseph Boyden korai novellagyűjteményének középpontjában – regényeihez hasonlóan – az Ontario északi részén élő őslakos indiánok állnak. A szerző tizenhárom történeten keresztül, lenyűgöző erővel mutatja be azt a skizofrén állapotot, amelybe a rezervátumokba kényszerített indiánok kerültek. A segítségnyújtásnak álcázott erőszakos intézkedések, amelyeknek célja az indiánok többségi társadalomba olvasztása, és a modern nagyváros talmi vonzereje is hozzájárul ahhoz, hogy a rezervátumok lakói generációról generációra veszítik el a kultúrájukat. A fiatalok vágynak a nagyvárosba, de csak a bingót, a pankrációt, az alkoholt és a drogokat ismerik belőle, az öregek viszont még minden sejtjükkel kapcsolódnak a természethez, beszélnek az állatokkal, a pillantásuknak varázslatos ereje van, és a vérükben van a társadalmi és családi összetartás, egymás támogatása, a barátság és az együttműködés. Így keveredik ezekben a történetekben a reális a szürreálissal, a komoly a viccessel, a mélyen elgondolkodtató a könnyeddel. Feloldás nincs, ezt az ember megint elrontotta… A lebilincselő stílusban megírt történetek olvasás után sem eresztenek.
Joseph Boyden a kortárs kanadai irodalom kiemelkedő alakja. Az ontariói Willowdale-ben nőtt fel ír katolikus családban, tíz testvére mellett, majd egy képzési program keretében bennszülötteket tanított, illetve kreatív írást oktatott a University of British Columbián. Fontos feladatának tekinti, hogy könyveiben bemutassa Ontario állam őslakos indiánjainak életét. Első regénye, a realitás és misztikum határmezsgyéjén egyensúlyozó Három nap az út 2006-ban elnyerte Kanada egyik legrangosabb irodalmi díját, Az orendát pedig 2014-ben a Canada Reads az Év könyvének választotta.
Joseph Boyden: Foggal született, Fordította: Illés Róbert, Jaffa Kiadó, 2023