Aznap valamivel később, délután kettőkor csak három tengerész volt őrségben, és Bulkeley-nak fel kellett másznia az előárbócra, hogy segítsen lejjebb engedni az egyik keresztvitorlarudat. Miközben felkúszott a kötélzeten, a hajó úgy hánykódott, mint valami hatalmas vadállat. Orkánerejű szél tépázta a testét, eső verte a szemét. De csak mászott – fel, fel, fel –, míg el nem érte a keresztvitorlarudat, amely együtt hintázott a hajóval, és kis híján megmártotta a hajótüzért a tengerben, mielőtt újra a magasba lendítette volna. Bulkeley elkeseredetten kapaszkodott, és kinézett az előtte elterülő tengerre. Ahogy később visszaemlékezett: „Ekkor tisztán megpillantottam a szárazföldet.” Hatalmas, sziklás hegyeket… és a Wager a nyugati széllel egyenesen feléjük tartott. Bulkeley villámgyorsan lemászott az árbócról, és rohanni kezdett a csúszós fedélzeten, hogy figyelmeztesse a kapitányt. * Cheap azonnal cselekedett. – Elfordítani az előárbóc keresztvitorlarúdját, orrvitorlát kifeszíteni!...