Willem Elsschot: Kenegetés (részlet) – Tessék, meg is volnánk – fejezte be. – Ó, igen, el ne felejtsem, még néhány módosítást kérnék a tanulmányban, ott, ahol a „piccalilly”-nknek[1] az emésztésre gyakorolt hatásáról van szó. Volna szíves idehívni az egyik szerkesztőt? – Az egyik szerkesztőt, uram? – Valakit a szerkesztőségben dolgozók közül – ismételte meg a férfi –, a Cross és Blackwellről szóló tanulmánnyal, amelyet Boorman úr személyesen olvasott fel nekem az irodámban. Úgy néztem Wilkinsonra, mint egy délibábra. – All right. Don’t trouble…[2] Majd megyek és megkeresem… Két szobával arrébb, ha jól emlékszem? – mondta a barátságos continental agent, aki egy szempillantás alatt elolvashatta az összes ajtótáblát, mivel csak nagyon rövid időt töltött a folyosón. Mielőtt még bármit is mondhattam vagy tehettem volna, felállt a székéből, kinyitotta az ajtót, amely az Igazgatóságtól az Ügyintézés felé biztosította a járást, és meglátta a hatalmas lakosztályt, mely sírbol...