Narine Abgarjan: Szimon (részlet) A tenger illata olyan makacsul é rződ ö tt, hogy Ö zvegy Szilvia azzal az é rz é ssel é bredt, mintha a tenger az ablaka alatt csobogna. Az oldal á ra fordult, maga al á h ú zta a l á b á t, gondosan betakar ó zott, é s í gy fek ü dt n é h á ny percig, csukott szemmel, m é lyeket l é legezve. A szellőzőablak, amely engedett a jegeces t é li sz é l nyom á s á nak, kiny í lt, é s beengedte a h á zba a fagyos szurdok s ó s lehelet é t. A l é g á ram termetes, ostoba kutyak é nt keringett a szob á kban, beleverte fej é t az ajt ó f é lf á kba, beszorult a kerevet meg a karossz é kek al á , belegabalyodott a s ú lyos f ü gg ö ny ö kbe, huzakodott a d í v á nyp á rn á k rojtjaival. Szilvia elhallgatta a veszkőd é s é t, ü dv ö z ü lten mosolygott – milyen j ó . Mindazon á ltal hamarosan felkelt, gondosan becsukta a szellőzőablakot, m é g mielőtt az a sz é ll ö k é stől becsap ó dhatott é s zajt csaphatott volna. Mik ö zben ö lt ö zk ö d ö tt, ó vato...