C. G. Jung: A szimbolikus élet (részlet)
A pszichológia először is a tudattal foglalkozó tudomány, másodsorban viszont a tudattalan lelki élet termékeit is vizsgálja. Nem áll módunkban közvetlen módon kutatni a tudattalant – épp mivel tudattalan, és ezért nem is férkőzhetünk közel hozzá. Csakis azon tudatos adottságokkal foglalkozhatunk, melyekről feltételezzük, hogy az általunk tudattalannak nevezett területen gyökereznek, azon „sötét elképzelések” területén, melyek a filozófus Kant4 szerint a fél világot teszik ki. Mindazt, amit a tudattalanról állítunk, a tudatunk jelenti ki. A tudattalan psziché természete mindig teljesen ismeretlen, de a tudaton keresztül és a tudat feltételein belül fejeződik ki, ezt pedig tudomásul kell vennünk. Nem tehetjük meg, hogy átsiklunk fölötte, s e tényt mint ítéleteink végső kritériumát mindenkor szem előtt kell tartanunk.
A tudat különös dolog: időszakos jelenség, hiszen az emberi élet egyötöde, egyharmada vagy akár a fele egyfajta tudattalan-tudatos állapotban telik el. Gyermekkorunk első évei tudattalanul telnek, de éjszakánként is alámerülünk a tudattalanba, és csak az ébrenlét és az alvás közti bizonyos időkben rendelkezünk többé-kevésbé tiszta tudattal. Sőt az a kérdés is felmerülhet bennünk, mennyire tiszta ez a tudat egyáltalán. Így például feltételezhetnénk, hogy egy tízéves gyermek már tudatos, de nem volna nehéz kimutatnunk, hogy a tízéves embernél figyelemre méltó tudattípusról van szó, éspedig vélhetőleg a mindenféle éntudatosságot nélkülöző tudatról. Sok olyan gyermeket ismerek, akik tizenegy, tizenkét, tizennégy évesen vagy akár még idősebb korukban hirtelen átélik a „létezem” érzését: életükben első alkalommal érzik azt, hogy ők maguk élnek meg valamit, hogy olyan múltba tekinthetnek vissza, mely bizonyos dolgokkal kapcsolatos emlékeket rejt ugyan, de a saját személyükre vonatkozókat már nem.
Be kell látnunk, hogy amikor azt mondjuk: „én”, nem áll rendelkezésünkre olyan abszolút kritérium, amely megmondaná, vajon teljességgel megtapasztaljuk-e ezt az „én”-t, vagy sem. Elképzelhető, hogy az énnel kapcsolatos tapasztalatunk még mindig töredékes, és hogy az eljövendő korok sokkal többet tudnak majd arról, mit is jelent az „én” az ember számára, mint amit mi ma megtudhatunk erről. És valóban fogalmunk sincs, milyen eredményeket hoz majdan ez a folyamat.
A tudat olyan, mint valami felszín vagy egy olyan kiterjedt, tudattalan területet borító hártya, amelynek kiterjedését nem ismerjük. Mivel semmit sem tudunk a tudattalanról, az általa uralt terület határait sem jelölhetjük ki. Olyasmiről, amit nem ismerünk, nem is állíthatunk semmit. Ha azt mondjuk: „a tudattalan”, akkor gyakran úgy véljük, ezzel valami konkrét dolgot fejeztünk ki, holott valójában és ténylegesen csak azt fejezzük ki vele, hogy nem tudjuk, mi is a tudattalan. Csupán közvetett fogódzóink vannak arra nézve, hogy létezik egy, a tudatküszöbünk alatt elhelyezkedő pszichés terület. Néhány tudományosan helytálló okkal is szolgálhatunk. A tudattalan által létrehozott tartalmakból levonhatunk bizonyos, annak természetére vonatkozó következtetéseket. E következtetéseinkben azonban nem járhatunk el túlságosan antropomorf módon, hiszen nagyon is lehetséges, hogy a dolgok valójában egészen másképp festenek, mint amilyennek a tudatunk látja őket.
Ha például szemügyre vesszük a konkrét realitást, és összevetjük azzal, amit a tudatunk kezd vele, akkor a legkülönfélébb olyan belső képekre bukkanunk, amelyek „objektív” szemszögből nem is léteznek. Így például színeket látunk és hangokat hallunk ott, ahol a valóságban pusztán rezgések adottak. Igen bonyolult szerkezetekkel felszerelt laboratóriumokra van szükségünk ahhoz, hogy a világról kapott képet érzékeinktől és pszichénktől függetleníthessük, jómagam pedig úgy vélem, hogy a tudattalan esetében is hasonló a helyzet – olyan laboratóriumra volna szükségünk, melyben objektív módon állapíthatjuk meg, milyenek is a dolgok tudattalan állapotukban. Ennélfogva mindent, amit ezen előadások során a tudattalanról mondani fogok, e háttér előtt kell szemlélnünk.
Tehát mindig ott van az a bizonyos „mintha”, és erről a korlátról Önöknek sem szabad soha megfeledkezniük.
A tudatot ezenfelül még bizonyos fokú szűkösség is jellemzi: egy adott pillanatban ugyanis mindig csupán csekély mennyiségű tartalmat képes rögzíteni egyszerre, amelyeken kívül aztán minden más tudattalan – épp ezért a tudatos világ folyamatos összefüggésének elképzelése, az általános összefüggések észlelése és megértése csakis az ilyen tudatos „pillanatfelvételek” egymásutánisága alapján jut el hozzánk. Nem áll módunkban, hogy képet kapjunk a teljességről – ehhez tudatunk túlságosan is korlátozott; mindig csupán annyit látunk, amennyit a fényszóró fényköre éppen megvilágít. Olyan ez, mintha a világot csupán keskeny résen át figyelnénk meg, amely a látványnak csak egyetlen apró szeletét nyújtja; azon kívül minden egyéb sötétségbe borul és rejtve marad észlelésünk előtt. A tudattalan uralta terület óriási és megszakítások nélküli, míg a tudat birodalmát egymást folytonosan váltó, pillanatnyi mozzanatok lehatárolt területéhez hasonlíthatjuk.
A tudat messzemenőleg a külvilág észlelésén és a külvilágban való tájékozódáson alapul. Vélhetőleg a nagyagyban lokalizálható, amely ektoderm eredetű, és legősibb elődeink idejében még a bőr egyik érzékszerve volt. Így valószínűleg a tudat ilyetén agyi lokalizálódásából eredeztethetők az érzékelés és a tájékozódás minőségei is. Azaz nem véletlen, hogy a korai XVII. és XVIII. század angol és francia pszichológusai az érzékelésből vezették le a tudatot, mintha az kizárólag érzetekből állna. Ezt fejezi ki a híressé vált megfogalmazás: „Nihil est in intellectu quod non prius fuerit in sensu”5. A modern pszichológiában is kimutathatók hasonló elképzelések. Így Freud a tudatot ugyan nem az érzékelésből, de a tudattalant a tudatból vezeti le, ami ugyanezt a racionális beállítottságot tükrözi.
Jómagam ezt fordítva fejezném ki. Azt mondanám, hogy nyilvánvalóan a tudattalan létezik előbb, a tudat pedig a tudattalan állapotból alakul ki. Zsenge gyermekkorunkban tudattalanul élünk; legfontosabb ösztönfunkcióink tudattalanul működnek, a tudatot pedig utóbb a tudattalan hozza majd létre. E folyamat komoly erőfeszítéseket követel, hiszen tudatosan élni olyan fáradságos dolog, amely akár kimerülést is eredményezhet. A tudat kifejlesztése már-már természetellenes erőfeszítés. Ezt megfigyelhetjük például a primitíveknél, akik a legcsekélyebb, hozzájuk intézett kérés esetén vagy akár anélkül is egyszerre csak „nincsenek ott többé”. Órákig képesek csak úgy elüldögélni, s ha azt kérdezzük tőlük: „Mit csináltok? Mire gondoltok épp?”, akkor sértve érzik magukat, mivel úgy vélik: „Csak a bolond gondolkodik – csak az ő fejében vannak gondolatok. Mi nem gondolkodunk.” Ha pedig egyáltalán gondolkodnak, akkor azt inkább a hasukkal vagy a szívükkel teszik. Egyes néger törzsek meg vannak győződve arról, hogy a gondolatok az ember hasában laknak, mivel csakis azokat a gondolatokat észlelik, amelyek zavarják a máj-, gyomor- vagy bélfunkcióikat. Más szavakkal: kizárólag emocionális gondolataik tudatosulnak bennük. Az emóciók és affektusok minden esetben észlelhető fiziológiai innervációkkal járnak.
4 [Kant: Anthropologie in pragmatischer Hinsicht.]
5 [Nincs a szellemben semmi olyan, ami ne lett volna meg előtte az érzékekben. – Vö. Leibniz: Neue Abhandlungen über den menschlichen Verstand, 2. könyv, 1. fejezet, 2. szakasz, válaszként Locke-nak. A megfogalmazás skolasztikus eredetű; vö. Duns Scotus: Super universalibus Porphyrii, qu. 3.]
Fordította: Sára Balázs
Carl Gustav Jung (Kesswil, Svájc, 1875. július 26. – Küsnacht, Svájc, 1961. június 6.) svájci pszichiáter, pszichológus, analitikus.
C.G. Jung: A szimbolikus élet, Fordította
Sára Balázs, Scolar Kiadó, 2020