Richard Panek: Mi a baj a gravitációval? (részlet)
A GRAVITÁCIÓ AZ ANYAGBAN
A vita már ősidők óta folyt. Már akkor réges-régen zajlott, mikor Arisztotelész bekapcsolódott. „A régiek – írta Arisztotelész – az isteneknek adták az eget, avagy a felső régiókat, mivel csak ők voltak halhatatlanok.” Arisztotelész egyetértett: a régi filozófusok a kozmosz égi részének leírásakor ezt az egyet legalább jól látták. Nem úgy a földit; itt ugyanis, Arisztotelész úgy érezte, szinte mindent rosszul értelmeztek.
Arisztotelész előtt a természeti világgal kapcsolatos tudás esetleges, hiányos és megbízhatatlan volt. Arisztotelész tanára, Platón olyan mélységben és részletességgel vizsgálta és dolgozta át a filozófiát, hogy munkái gyakorlatilag új – és átfogó – kiindulási alapot jelentettek. Arisztotelész pedig a természeti világ vonatkozásában osztotta magára ugyanezt a feladatot: ne fantáziálással közelítsünk az univerzum teremtményei felé, hanem fedezzük fel, hogyan működik valójában a világ. Kezdjük ismét a kezdettel.
„A természet vizsgálata – ahogy Arisztotelész a Kr. e. negyedik századi De Caelo (Az égbolt) című munkájában mondja – a mozgással foglalkozik”: az anyagok mozgásával. Ahogy a régi mítoszköltők és történetmesélők esetében is történt, Arisztotelésznek is az alapoktól tisztába kellett tennie mindent, kivéve, ami az univerzum szempontjából nélkülözhetetlen. Ahogy az a régi mítoszköltőkkel és történetmesélőkkel szintén megtörtént, Arisztotelész is egyszeriben két birodalommal találta magát szemben: a megismerhetővel és a nem megismerhetővel; a földivel és az égivel; a hétköznapival és a misztikussal.
Az új kezdetben? A régi kettősség: Idelenn. Odafönn.
**
Az ég nem szakadt le. Az ősök ennyit biztosan tudtak. Amit nem tudhattak, az az volt, hogy ami fönt van – bármi legyen is az –, vajon leszakad-e egy napon, vagy egyáltalán le tud-e szakadni. Mert ezt teszik a dolgok – leesnek végül, ide le –, így tehát feltételezhetjük, hogy az ég is valószínűleg le tud és le is fog szakadni.
A görög költő, Megarai Theognisz, erről a lehetőségről írta, hogy „rettegésben tartja a föld-szülte embert”. Terentius római drámaíró a félénk embereket a következő hasonlattal illette: „azok, akik azt mondják »és mi lesz, ha az ég pont e pillanatban ránk szakad?«” Amikor az adriai kelták követeket küldtek, hogy a makedónokkal szövetséget kössenek, az őket fogadó Nagy Sándor (Alexandrosz) azt kérdezte tőlük, kitől félnek leginkább. Nem kitől, válaszolták. Mitől. Attól, hogy ránk szakad az ég.1 Titus Livius a Róma történetében elmondja, mi történt a basztarnákkal, amikor a trákokat a Donuca2 hegyekbe űzték: „Nem csupán özönvízszerű eső és pusztító jég szakadt rájuk óriási robajok közepette, mennydörgéssel és szemüket elvakító villámokkal, de még mennykövek is úgy záporoztak körülöttük mindenütt, hogy úgy tűnt, saját testük a célpont, és nemcsak a közkatonák, de a tisztek is sebesülten zuhantak a földre.”
A basztarnák visszavonultak, csakhogy vélt üldözötteik, a trákok az útjukat keresztezték;3 szerencséjükre visszavonulásukra olyan magyarázatot tudtak adni, amely által nem érhette őket a gyávaság vádja: rájuk szakadt az ég.
Amikor az eső elvonult, kisütött a nap, és a madarak is újra szárnyra keltek, a basztarnák a világ többi részéhez csatlakozva feltehetően maguk is megállapították, hogy az ég még mindig nem szakadt le. Márpedig minél tovább nem szakadt le, annál többet gondolkodhatott rajta az ember, hogy vajon miért nem. Mi tartja ott fönn?
Egy egyiptomi mítosz szerint a Föld tartotta volna az eget, négy oszlopon, amelyek a legfőbb irányokat jelölik, valamint egy középső oszlopon. A cserokik fordítva gondolták: az ég tartja a Földet, amely az égbolton lóg négy kötélen. A görögök kettébontották a dolgot: a lapos Föld egy szférán belül van, vagy ha úgy tetszik, a lapos Földet egy szféra veszi körül; akárhogy is, a Föld széle határozza meg a szféra átmérőjét, éppúgy, ahogy a szféra átmérője is meghatározza a Föld széleit. Ez az átmérő pedig, Hésziodosz Theogóniája szerint a következő módon határozható meg: ejts le a szféra legmagasabb pontjáról egy üllőt, ez tíz napig fog zuhanni, mielőtt a Földbe becsapódna. Majd ejts le egy üllőt a Földről, ez tíz napig fog zuhanni, mielőtt a szféra legalsó pontját elérné.
Arisztotelész mindezt elvetette – minden „régi mesét, amely azt mondja, hogy a világnak valamiféle Atlaszra van szüksége, hogy biztonságban tartsa”. Miközben próbálta megérteni a mítoszköltők gondolatmenetét, Arisztotelész két olyan hibás feltételezést is talált, amelyeket a régiek rögtön az elején elfogadtak.
Az első az idelenn értelmezését érintette – vagyis azt, hogy a Föld lapos. Arisztotelész maga arra jutott, hogy nem az. Megfigyelt egy holdfogyatkozást – azt a ritka jelenséget, amely során a Föld árnyéka a Holdra vetül; ez az árnyék teljesen egyértelműen kör alakú. Arisztotelész azt is észrevette, hogy a távolban megjelenő hajók úgy tűnnek fel a horizonton, mintha dombra másznának föl, valamint ha kellően messzire utazunk észak vagy dél felé, új csillagképek bukkannak föl előttünk és ismerős csillagképek tűnnek el mögöttünk. Nem – vonta le a következtetést –, a Föld kerek.
A másik téves feltételezés az odafenn értelmezését érintette – vagyis hogy az ugyanabból az anyagból lenne, mint az idelenn. A mítoszköltők – írta – „minden fent lévő testről úgy képzelték, hogy anyagszerűek és tömeggel vannak felruházva”. Ha ez helytálló lenne, akkor a Földnek valóban szüksége lenne egy Atlaszra vagy oszlopokra, vagy kötelekre, amelyek a fennmaradását biztosítják. De miért is tételeznénk fel, hogy a Föld és az égbolt ugyanazt az anyagot tartalmazza, különösen, ha némi okfejtéssel is arra jutunk, hogy ez nem így van?
Valójában épp az okfejtés volt az, amit Arisztotelész vitt bele a párbeszédbe: módszerességet a mitológia helyett. Az ősi történetmesélők az anyagi mozgásokon való töprengést a tapasztalati bizonyítékokon kezdték, azon, amit láttak, majd ezt helyezték bele legvadabb elképzeléseikbe, hogy megmagyarázzák az amúgy megmagyarázhatatlant. Arisztotelész szintén úgy érezte, hogy nem tehet mást, mint hogy a tapasztalati tényekből indul ki. De onnantól, fogadkozott, ő csak a logikára támaszkodik.
Ő idelenn kezdte. Arisztotelész előtt a természeti jelenségek szemlélőit az anyag mozgásának megfigyelésekor az foglalkoztatta, hogy a különböző tárgyak milyen sebességgel zuhannak. Azokat, amelyek gyorsabban esnek le, nehezebbnek tartották; azokat pedig, amelyek lassabban, könnyebbnek. Arisztotelész ezt a leírást természetesen pontosnak találta. De ugyanakkor hiányosnak is.
Az ősi megfigyelők helyesen állapították meg, hogy a dolgok leesnek. A földrögök természetesen lezuhannak a földre, a víz pedig összegyűlik a föld felszínén lévő mélyedésekben, vagy felszívódnak a talajban.
Az ősök viszont helytelenül feltételezték, hogy a mozgásnak csak egy iránya létezik. A tűz vajon nem fölfelé terjed? A buborék talán nem a víz felszíne felé halad, míg ki nem pukkan?
Ez alapján tehát, gondolkodott Arisztotelész, ha a dolgok mozgását idelenn vizsgáljuk, akkor ennek során nem egy mozgással – a lefelé haladóval –, hanem kettővel kell foglalkoznunk, amelyek egyaránt szabályszerűek: a lefelé és a felfelé haladóval.
1 Rossz válasz! A jó válasz: „Tőled, Alexandrosz!” De a megállapodást mégis megkötötték, bár csak azért, mert Nagy Sándor bajosan tudta volna hibáztatni őket.
2 A mai Rila hegység Bulgáriában. – A lektor
3 Nagy veszteségeket okozva a basztarnáknak. – A lektor
| Fordította: Nattán Balázs |
Mi a gravitáció? Senki sem tudja – és szinte senki sem tudja, hogy senki sem tudja. A modern tudomány egyik legnagyobb talánya, hogy hogyan lehet valami, ami ennyire áthat mindent ugyanakkor ennyire titokzatos, és miként lehetséges, hogy ezt a rejtélyt a fizikán kívül egyáltalán fel sem ismerik. Ahogy Richard Panek díjnyertes szerző ebben az úttörő jelentőségű könyvében bemutatja, a gravitáció az a „döglött akta”, amelynek megoldásához közelebb vagyunk, mint eddig bármikor – és amelynek nyomozása már eddig is temérdek ismeretet tárt fel a kozmoszról és magáról az emberiségről.
A Mi a baj a gravitációval? részben tudományos detektívtörténet, részben metafizikai lubickolás, de főképp revelatív írás: ennek a mindenütt jelen lévő, de megfoghatatlan erőnek az első, részletekbe menő, megközelíthető tanulmánya. Panek könyve rávilágít arra, hogy a gravitáció és a megértéséért tett törekvéseink nemcsak az általunk belakott világot alakították, hanem a testünket, a szellemünket és a kultúránkat is. Hatását mindenütt felfedezhetjük a legősibb meséktől a modern bútorokig, a dantei pokoltól Stan és Pan fenékre eséséig, a két lábon járástól a fekete lyukakig. Ahogy egyre közeledünk annak felderítéséhez, hogy mi is az igazság a gravitáció körül, fel kell készülnünk arra, hogy olyannak ismerjük meg univerzumunkat és saját magunkat, amilyennek azelőtt még sosem.
Richard Panek: Mi a baj a gravitációval?, Fordította Nattán Balázs, Scolar Kiadó, 2020