Ulinka
Rublack: A
csillagász és a boszorkány (részlet)
A város minden mozzanatában szabályozott közösségi életével szembesülve nem csoda, hogy egy olyan férfiú, mint Heinrich Kepler, menekülni akart – talán követni szerette volna vakmerőségükért ünnepelt felmenőit. 1583-ban Ludwig herceg arra utasította a kormányzót, hogy írassa össze számára azok nevét, akik törvénytelen módon hagyták el a tartományt, és katonának álltak. A huszonnégy nevet tartalmazó listán öt leonbergi polgár, köztük Heinrich Kepler is szerepelt.
Többségük igen szegény ember volt, akik gyorsan szerettek volna jó pénzt keresni – például a kapuőrség egyik tagja, Hans Bub, aki 1586-ban távozott, és soha többé nem tért vissza; felesége és gyermekei heti fél forint kegydíjból tengették életüket. Egy másik szökevény jómódú ember volt, részt vett a paviai ütközetben, aztán hazatért, és visszavette eredeti hivatalát. Heinrich egyik csoportba sem tartozott: közepes anyagi helyzetben élt, és haláláig újra meg újra elszökött, hogy katonának álljon.
Többször is előfordult, hogy távozása után Katharina áldott állapotban találta magát. Johannes hatesztendős volt, amikor – ugyancsak Heinrich távollétében – kisöccse született, aki nem sokkal később meg is halt. A terhesség hosszú hónapjai során kifejtett orvosi erőfeszítések ellenére az újszülöttek egynegyede a szülés után azonnal vagy nem sokkal később meghalt – az asszonyok kemény testi munkát végeztek, és a táplálkozásuk sem volt megfelelő, mindez pedig nem maradt hatástalan. A szüléskor a férfiak csaknem mindig otthon tartózkodtak, és a következő két hétben – a gyermekágyasság időszakában – mentesítették feleségüket mindenfajta munkától. Az anyák vaskos párnákon, félig fekvő helyzetben pihentek a nappali szobában, és egy szobalány vagy a rokonok és a látogatóba érkező barátnők gondoskodtak róluk. Nem sok hasonló alkalom adódott egy nő életében, amikor ilyen kényeztetésben lehetett része; de szükségük is volt minden erejükre ahhoz, hogy a gyermekágyas anyákra leselkedő gonosz szellemekkel megküzdjenek.
Heinrich távollétében azonban Katharinának lábra kellett állnia, és a pár napos újszülöttet az apa nélkül kellett elvinnie a templomba, hogy megkereszteljék. Johannes Kepler később elborzadtan tapasztalta, hogy mennyi nyűgöt és nehézséget jelent gondját viselni a feleségének:
„Mert micsoda komoly elfoglaltság, mennyi teendőt jelent – írta hitetlenkedve egy barátjának – meghívni tizenöt vagy tizenhat asszonyt a gyermekágyban fekvő feleségemhez, barátságosan fogadni és végül elbúcsúztatni őket…” Gyermekkorában soha nem látta, hogy atyja ilyesmire fecsérelte volna az idejét.
Ám mint láttuk, Heinrich mindig visszatért a családjához. 1579 őszén egészen elcsúfulva, puskaporrobbanástól sebesülten érkezett haza. Nem sokkal ezután rendbontásért büntették meg, és Kepleréknek hamarosan el kellett adniuk a házukat. Heinrich még ugyanebben az esztendőben részt vett egy lövészversenyen, ahol a harcokban szerzett gyakorlottsága révén elnyerte a győzelmi zászlót, s azonmód fel is ajánlotta a hercegnek, aki jutalomban részesítette. Kepleréknek mindazonáltal el kellett hagyniuk a Piac téren álló házat; úgy határoztak, hogy megvásárolnak egy vidéki fogadót, amelyet történetesen ugyanúgy Sonné-nak hívtak, mint azt, amelyikben Katharina felnevelkedett.
* * *
Wer nichts wird wird Wirt (aki semmire sem jó, az végül fogadósnak áll) – summázza a régi német szólás a fogadósmesterségről alkotott kedvezőtlen közvélekedést. A fogadósnak nem kellett sem inaskodnia, sem bármit is megtanulnia; olyasvalami munka volt, amivel a Heinrich Kepler-félék is szerencsét próbálhattak. Ez volt az egyetlen foglalkozás, amelyben nők, asszonyok is tevékenyen részt vehettek, minthogy nem tartozott semmiféle céh szabályainak hatálya alá. A fogadók fontos közéleti szerepet játszottak; számtalan szerződést, megállapodást kötöttek és pecsételtek meg koccintással a fenyő- vagy tölgyfából összeábdált, egyszerű asztaloknál. Az emberek itt cserélték ki értesüléseiket, kártyáztak, megvitatták az élet dolgait, és találkoztak az átutazókkal.
A fogadósok az élet forgatagának középpontjában álltak, és – amint Katharina még odahaza, leánykorában megtapasztalta – szert tehettek némi vagyonkára és megbecsülésre is. Ez volt az első próbálkozása, hogy vállalkozásba fogjon férjével amellett, hogy műveli a földjüket és végzi a többi nehéz paraszti munkát – Kepler később úgy emlékezett vissza, hogy tízéves kora körül két éven át mindenben segítenie kellett anyjának. Katharina – feltehetően néhány szolga segítségével – főzött, felszolgált, takarított, előteremtette az ennivalót meg a bort, és behajtotta a kintlevőségeket. Heinrichnek és Katharinának azonban nem voltak kapcsolatai a faluval, amely éppen kívül esett Württemberg határán.
Nehéz lett volna bárminemű megbecsülést kivívniuk maguknak, nem utolsósorban azért, mert a legenyhébben eltérő tájszólás is azt eredményezte, hogy élesen megkülönböztették az embert a valódi helybeliektől. Heinrich négy év után csődbe jutott. Sok németföldi fogadót neveztek Sonnénak – Napnak – már jóval azelőtt, hogy a Napot tekintették volna a világmindenség középpontjának.
Sok más kultúrához hasonlóan a németek is tisztelték és ünnepelték a Napot. A katolikusok gyakran láthattak Napot mintázó szentségtartókat vagy napsugarakkal ékes ereklyetartókat. A reneszánsz kor humanistái Isten látható képmásának tartották, az alkimisták meggyőződéssel hitték, hogy a Bölcsek Köve égi szülőkből, az Arany Atyából és az Ezüst Anyából (a Napból és a Holdból) ered.
Kepler egy helyütt azt írta: „Senki nem táplál kétséget afelől, hogy a Nap szebb égitest a Földnél”, és munkásságával azt erősítette, hogy magasabb rendű is. A Nap és a Hold mindezen felül erőteljes metaforaként is megjelent, amikor a szerzők a testnedvek és vérmérsékletek elmélete alapján a férfiakat a száraz, erős és felsőbbrendű Naphoz, a nőket pedig a hűvös, nyirkos és borongós Holdhoz hasonlították.
1578-ban a
házassági tanácsokat és bölcsességeket tartalmazó számos
könyv egyike úgy vélekedett, hogy tulajdonságaik és jellegeik
tökéletesen kiegészítik egymást:
Nap a férfi, a Hold a nő,
Egyik az éj, másik a lángolás.
Mit nappal megperzsel a fény,
A Hold ereje gyógyítja éjjel.
Ekképp szelídül meg a féktelen.
Fordította: Makovecz Benjamin
Johannes Kepler (1571–1630) a történelem egyik legnagyszerűbb csillagásza, a tudomány megújulásának egyik vezéralakja volt, azt azonban kevesen tudják róla, hogy 1615-ben, amikor karrierje csúcsán állt, az édesanyját, Katharina Keplert boszorkánysággal vádolták meg. A hat éven át húzódó per során Kepler vállalta magára a védőügyvéd szerepét.
Ulinka Rublack rendkívül olvasmányos, egyszerre tudomány- és kultúrtörténeti műve a világhíres csillagász életének ezt a rendkívüli epizódját járja körül. A történet egy változóban lévő világba vezet: az apró lutheránus településen játszódó családi dráma alakulását a száz évvel a reformáció után, épp a harmincéves háború küszöbén álló Európa vallási és politikai zűrzavarának forrongásai határozták meg.
Keplernek az anyja felmentéséért vívott küzdelmét figyelve különleges bepillantást nyerhetünk abba is, hogyan látta a nagy tudós az őt körülvevő világot. Mert bár racionális érvekkel sorra megcáfolta mindazokat a vádakat, melyeket ellenfelei az édesanyja boszorkányságának bizonyítékaként tálaltak, Kepler egy pillanatra sem vonta kétségbe a mágia és a boszorkányok létezését – ellenkezőleg, nagyon is hitt ezekben a jelenségekben. A kötet emellett azt is bemutatja Katharina Kepler és más „boszorkányok” peranyagán keresztül, hogy milyen volt a nők, különösen az idős özvegyasszonyok helyzete a XVII. századi Európában, magyarázatot adva arra, miért lettek leginkább ezek az amúgy is nehéz sorsú nők a boszorkányperek áldozataivá.
Ulinka
Rublack: A
csillagász és a boszorkány, Fordította Makovecz
Benjamin, Európa Könyvkiadó, 2020