Thomas Hylland Eriksen – Finn Sivert Nielsen: Az antropológia története (részlet)
A szimbólumok ereje
Geertz és Schneider
A két doktorandusz, aki egy Parsons-Kroeber-féle közös program révén jutott kutatási pénzekhez a Harvardon – Clifford Geertz (1926–2006) és David Schneider (1918–1995) volt. Mindketten részt vettek interdiszciplináris projektekben doktori tanulmányaik idején – Schneider a mikronéziai Yapban végzett terepmunkát, Geertz Jáván. Ebben az időben mindketten a kultúra kognitív definícióját fogadták el, Geertz korai munkájában gondosan különbséget tett az „integráció kétféle logikája”, a társadalom vagy társadalmi struktúra (kauzális-funkcionális integráció) és a kultúra vagy a szimbolikus terület (logikai-jelentéstartalmú integráció) között. Mindkét alrendszer, állította, tanulmányozható elvileg egymástól függetlenül.
Az 1960-as években jelentkezett Geertz és Schneider a szimbolikus antropológia legjelentősebb amerikai képviselőiként (Turnerrel együtt, aki ekkortól már ott volt Amerikában) olyan kutatási programokkal, amelyek éles ellentétben álltak az olyan Steward -tanítványok materialista munkaterveivel, mint Wolf és Sahlins (aki egy ideig kollégája volt Geertznek Chicagóban). Egyetértettek abban, hogy Kroeber és Parsons „fegyverszünete” kényszerzubbonnyá vált, de ahelyett, hogy az antropológiát a szociológia egyik ágaként határozták volna meg, kitágították – ahogy kétségkívül Boas is tette volna – a kultúra területét a szimbólumok egész rendszerére. A kultúra a weberiánus interpretációk rendszere volt (2. fejezet), az ember saját cselekedetei és mások cselekedetei értelmezésének rendszere. Azt állították, hogy cselekedni nem lehet értelmezések nélkül – azaz értelmetlenül –, és ezzel lényeges bevezető utakat nyitottak a szociológia „exkluzív domíniumába”. Nagy-Britanniában ezt a felfogást sokszor oly módon értették félre, mintha azt állították volna, hogy a jelentést lehet tanulmányozni a társadalmi berendezkedésre való vonatkoztatás nélkül is, amit a szociálantropológusok nyilvánvalóan abszurdnak találtak.
Schneider legjobban ismert munkája az American Kinship (1968 – Amerikai rokonság) az amerikai rokonsági kifejezések vizsgálata a diákjai által összegyűjtött adatok alapján. Az American Kinship projekt egy Firth és Schneider közti együttműködés eredménye volt. A két antropológus együtt töltött egy évet a Stanford egyetemen az 1950-es évek végén, és megegyeztek abban, hogy érdemes volna az amerikai rokonságkutatást kiterjeszteni a modern társadalomra is. Komparatív rokonságkutató projektet indítottak a középosztály körében Londonban (Firth) és Chicagóban (Schneider), a két tanulmányt külön-külön publikálták. Schneider könyve mérföldkő lett a rokonságkutatásban, részben azért, mert kimutatta, hogy a rokonságkutatás a komplex társadalmakban is lehetséges és érdekes, részben meg azért, mert elkerülhetetlenné tette a rokonság antropológiai fogalmainak alapvető felülvizsgálatát.
Evans-Pritchard koncepcióváltása és a politika és a rítusok új szemléletmódjának megjelenése után Manchesterben és Cambridge-ben a rokonság maradt a strukturális funkcionalisták utolsó bástyája. Aztán 1962-ben John Barnes közzétette „African Models in the New Guinea Highlands” (Afrikai modellek az új-guineai felföldön) című (a Barnes 1990-es kötetében újra megjelent) cikkét, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy a szegmentáris leszármazási modelleket, amelyek olyan sikeresen alkalmazhatók voltak Afrikában, nem lehetett átvinni az új-guineai kontextusra az adatok jelentős torzulása nélkül. A probléma nem magukkal a rokonsági terminusokkal volt. Lehetett az új-guineai adatokat úgy értelmezni, mintha afrikaiak volnának, de az ilyen értelmezés homlokegyenest ellenkezett a rokonságnak a bennszülöttek felőli felfogásával és gyakorlatával is.
Schneider könyve valami hasonlót állított, de a konklúziói radikálisabbak voltak. Miközben Firth a londoni kutatásában a rokonsági terminusok egy eléggé sztenderd skáláját katalogizálta, Schneider adatközlőitől azt kérték, hogy adjanak információt mindenkiről, akivel bármilyen rokoni kapcsolatban vannak. Ez a rokonság tágabb felfogását tette lehetővé. Kiderült, hogy a rokonság szimbolikus univerzum, amelyben az adatközlők taktikai és stratégiai megfontolások alapján keresik a helyüket. Ebből az következett, hogy a rokonságnak az emberi kapcsolatok biológiai alapokon nyugvó metaforájaként való felfogása komolyan kifogásolható, ami nem éppen eredeti megfigyelés, de Schneider szerint a kultúra képes teljesen fiktív rokonságot is konstruálni mindenfajta vérségi kapcsolatra való hivatkozás nélkül is. Továbbá minden egyes „rokonsági kultúrában” minden rokonsági terminus abból a szemantikai hálózatból származtatja a jelentését, amelynek részét képezi, ami egyedülálló a szóban forgó kultúra számára. Még az olyan elemi rokonsági terminusoknak is, mint amilyen az „apa”, különböző jelentésük van Schneider szerint a különböző rokonsági kultúrákban. A rokonság szerinte gyakorlatilag szituációfüggő. Ezzel aláásta a Morgan óta folytatott komparatív rokonságkutatás egész vállalkozását.
A rokonság Schneider-féle, társadalmi struktúra helyett kultúra alapú átértelmezésével párhuzamos törekvések Geertz munkásságában is fellelhetők. Említettük már Geertz együttműködését Parsonsszal a Harvard Egyetemen. De ezen kívül sokfelől érték még hatások: az európai szociológia, Boas, de még a Steward-féle kulturális ökológia felől is. Geertz korai munkássága témák egész sorát, változatos, széles körét fogja át az ökológiától (1963a) és ökonómiától (1963b) egészen a vallásig (1960). Sokat idézett, hatásos cikke a „Thick description” (1964, kötetben 1973 – Sűrű leírás) tartalmazza módszertani hitvallását, és azt a feladatot fogalmazza meg az antropológusok számára, hogy írják le a világot ugyanolyan sűrűséggel és részletességgel, ugyanannyi egymást átfedő kontextusba illeszkedve, ahogy a bennszülöttek azt megtapasztalják. Az európai szociológusok közül Geertz ösztönzést merített Durkheimtől és Max Webertől egyaránt, valamint Alfred Schütz (1899–1959) osztrák társadalomtudóstól is, aki a modern mindennapi élet értelmező vizsgálatának úttörője volt. Döntő intellektuális impulzus érte Geertz érett kori munkásságát Paul Ricoeur (1913–2005) francia filozófus részéről is, aki úgy fogta fel a társadalmat, a kultúrát és a cselekvést, mint „szövegeket”, amelyeket az antropológusoknak – és maguknak a cselekvőknek is – „olvasniuk” és értelmezniük kell (Ricoeur 1971). Mint korábban már említettük, a hermeneutika értelmező módszerének hosszú története volt már Schleiermacher posztulátuma előtt is (2. fejezet), mely szerint egy szöveg individuális részek együttese, és egyúttal hézagmentes egész is, és egy szöveg értelmezése e két pólus közötti ide-oda mozgás.
Az 1960-as években Geertz utólagos finomításokkal bevezette ezt a koncepciót az angol-amerikai antropológiába. Szemben azokkal a brit antropológusokkal, akik (normák vagy stratégiák által) motivált cselekvőként foglalkoztak az egyénnel, Geertz a világot olvasó egyén fogalmát vezette be. A briteknek azzal a felfogásával szemben, amely racionálisan megkonstruáltnak tekinti a világot, amelyben az egyén racionális cselekvőként veszt részt, Geertz abból indult ki, hogy a világ végtelen sok jelentést tartalmaz, és a szubjektumnak aktívan kell értelmeznie ezt a rengeteg sokértelműséget ahhoz, hogy felfogja a dolgok értelmét a világban. „Religion as a cultural system” (1966, kötetben 1973 – A vallás mint kulturális rendszer) című előadásában azt állítja, hogy a vallás elsődlegesen nem egy társadalmi egésznek a funkcionálisan integráló alrendszere, hanem eszköz az egyének számára ahhoz, hogy értelmet adjanak a világnak. Geertz legfontosabb korai írásait The Interpretation of Cultures (Az értelmezés hatalma) címmel adták ki 1973-ban, és az elismertsége azóta egyre növekszik. Az 1980-as években a posztmodernizmus előfutárát látták benne, e könyv szerzői szerint azonban ez nem teljesen megalapozott.
Fordította: Fejérvári Boldizsár
Thomas Hylland Eriksen – Finn Sivert Nielsen: Az antropológia története, Fordította Fejérvári Boldizsár, Gondolat Kiadó, 2021