A tettek által felszabdalt világ
Az a kéz, amely megmarkolja és használja a kalapácsot, egy funkcionális egységet képez vele. Ahogy a deszka mérete és súlya a szögek egy bizonyos hosszát és erősségét követeli, és ahogy a szögek mérete is egy bizonyos kalapácsot, úgy a kalapács súlya és egyen- súlya is egy bizonyos fogást, lendítést és erőt kíván a karban. A szerszámok azt idézik elő bennünk, hogy önmagunkat az eszközök viszonylatában értékeljük. Ez a mindennapi gyakorlati motiváció annyira erős, állítja Heidegger, hogy tulajdonképpen minden tudomány és filozófia olyan kategóriák és kapcsolatok mentén értelmezi az emberi cselekvőt, melyek a világban materializálódott dolgokra jellemzők. Bármely eszköz megértése a világ elrendeződésének értelmező vizsgálatát feltételezi, de az elrendeződés azután elhalványul, és csak a kéz, a kalapács, a szögek és a zsindely funkcionális egysége marad.
Az a cselekvő, aki erőit az eszközökből kiolvasott sémák szerint alakítja, illeszkedik az azonos és felcserélhető cselekvők sorába. Átvesszük azt a helyet, melyet valaki kiürített a lyukasztógép előtt, és a műveleteket abban a ritmusban végezzük, amit a lyukasztógép diktál, így válunk egy újabb lyukasztó- gép-kezelővé. Elővesszük a geometriai szöveget és újrahasznosítjuk Eukleidész demonstrációit agyunk áramkörének kapcsolási rajzaiban, és egy újabb diákká válunk. Olyan műveletek hullámán tapasztaljuk meg magunkat, melyeket másoktól vettünk át és tovább is adunk másoknak. Uneigentlichhé tesszük magunkat, nem létezünk és nem cselekszünk „önmagunkban”. A világ diszkontinuus funkcionális egységekre esik szét, a cselekvő viszont kontinuitásban érzékeli magát a többi cselekvővel.
Önmagunk megértése az eszközök rendszerének részeként nem egyszerűen annak az összeférhetetlenségnek az eredménye, hogy a teljes világot és egyben a funkcionális egységeket is a maguk tisztaságában és jellegzetességében nézzük – ez az elkerülhetetlen „tévelygés”, mely a tévedést létrehozza.[1] A cselekvő azért ragaszkodik a kéznél lévő dolgokhoz, mert a félelemmel is törődnie kell. Visszahúzódik a feltárult horizonttól. Az elrendeződés feltárult ösvényei és horizontjai nyitva vannak, lebegnek a semmisség szakadékában, ennek előérzete a szorongásból ismerős. A világ holisztikus megértése és az önmagunk tárgyiasított szemlélete – hogy magunkra a kéznél lévő eszközökön végrehajtott műveletek készlete- ként tekintünk – közötti kognitív konfliktus erejét a szorongás és a félelem közti ellentétnek köszönheti.
A tényleges, mely a valóban lehetséges diagramját kínálja, belülről kiüresedett a lehetetlenség lehetségessége által. Törődünk a dolgokkal, foglalkoztatnak minket, és ez nemcsak azt jelenti, hogy kedveljük őket, hanem hogy aggódunk is miattuk. A lehetséges megértésébe beletartozik a lehetetlenség előtti megértés. A lehetetlen mint olyan megérzése adott a szorongásban, megérzi azt a semmisséget, melyben az esetleges világ elrendeződése lebeg, amely a végzete, megelőzi és lehetővé teszi a lehetőség megérzését a kéznél lévő dolgokban. A dolgokkal való foglalatoskodást a szorongás ereje hajtja.
A tényleges, mely a lehetőség egy konkrét alakzatában tárgyiasul, megtartja a szemet és a kezet, és megállítja a szakadék örvénylő előérzetét. Az elérhető dolgokhoz ragaszkodunk, hozzájuk illesztjük magunkat. Erőnk lehetséges alakzatán tartjuk a szemeinket, mely materializálódni fog bennük, annak érdekében, hogy megmeneküljünk saját létünk mozgásának belső érzetétől, mely beletaszít minket a világ elrendeződésébe, és abba az űrbe, mely felett mindez lebeg. Uszadékfákként és menedékként kapaszkodunk a dolgokba, miközben menekülünk a semmisség borzalmas érzése elől, melyre a feltárultság érzése nyit rá.
A cselekvő nem úgy söpri ki a műhelyét vagy nem úgy javítja meg a teherautóját, mint aki a világ gépezetét szerelgeti, hanem mint annak a csapatnak a tagja, aki szorongva próbálja a felszínen tartani az életmentő uszadékfát a semmisség sötét szakadékaiban. Heidegger azzal érvel, hogy mivel a kéznél lévő dolgokkal való foglalatoskodás csak a mögöttünk található feltárult horizonttól való félelemként lehetséges, a világ mint egész tapasztalata előzi meg és teszi lehetővé a gyakorlati érdekeltséget közvetlen környezetünkkel. De érvelése megmutatja, hogy ami a feltárult horizontot félelmetessé teszi, az nem a világ felépítése – az eszközök kapcsolatainak minden irányú kontinuitása –, hanem a radikális diszkontinuitás, a szakadék, amely megbénítja a szorongást.
[1] Martin Heidegger: Az igazság lényegéről. In: A műalkotások eredete: „…költőien lakozik az ember…”, 56–57.
Fordította:
Szabó Nóra
Alphonso Lingis (1933) hazánkban a kevéssé ismert szerzők közé tartozik, bár neve az Emmanuel Lévinas és Maurice Merleau-Ponty munkásságával foglalkozóknak fontos támpont. Az Egyesült Államokban különleges stílusú előadásai miatt kultikus alakként tartják számon. Gondolkodásának közvetlensége és emelkedett költőisége esszéiben is élénken magával ragad.
Első magyar nyelvű kötetében az egzisztencializmus és a fenomenológia nézőpontjainak ütköztetésével helyezi új megvilágításba a testi érzetek, az érzékenység, az érzékiség és a hajlam fogalmait, az érző lényekkel és a környező világgal való kommunikációnkat. Az érzékelést a dolgok eszközként kezelésén túl a velünk szembesülő anyaguknál fogva értelmezi, a lévinasi másság válaszkényszerében. Világunk testileg irányít minket, vibrálunk fényében és elnyel sötétsége, vágyaink átlényegítenek. Másfelől Lingis Heidegger szorongáselméletét vonja kritika alá, aki a halál távlatában nézett az észlelésre és életünk lehetőségeire. Ez a nyomasztó téma komorságot kölcsönöz a kötetnek, és különös humorral ruházza fel, az irónia hűvösét az együttérzés enyhíti.
Alphonso Lingis amerikai filozófus, író és fordító, jelenleg a Pennsylvania Állami Egyetem nyugalmazott filozófiaprofesszora. Szakterületei közé tartozik a fenomenológia, az egzisztencializmus, a modern filozófia és az etika.
Alphonso Lingis: Érzékelés – az érzékenység értelme, Fordította
Szabó Nóra, Typotex Kiadó, 2021