Melanie Joy: Hatalomarchia. Az elnyomás pszichológiájának megértésével a társadalmi átalakulás szolgálatában (részlet)
Javaslatok a felhatalmazó kommunikáció kialakításához
Amikor kommunikációs folyamatunk az együttműködő hatalmi modellre épül, elsődleges célunk a kölcsönös megértés elérése, és nem az, hogy megnyerjünk egy vitát – kommunikációnk felhatalmaz, és nem megszégyenít. Tehát nem elég csak kommunikációnk tartalmát az együttműködő hatalmi modellre alapozni (amikor a tartalom például a társadalmi igazságosság). Ha azt akarjuk, hogy kommunikációnk felhatalmazó legyen, akkor folyamatának az integritást kell tükröznie, és tiszteletben kell tartania a méltóságot. Íme néhány gyakorlati javaslat a felhatalmazó kommunikációs folyamat megteremtésére, amely növeli annak valószínűségét, hogy üzenetünk meghallgatásra és figyelemre talál.
Amikor csak lehetséges, kerüljük az abszolútumokat. Az abszolútum ritkán pontos, és olyan benyomást kelt, mintha néhány ember viselkedése miatt mindenkit hibás lenne. Például ahelyett, hogy azt mondanánk, „a férfiak” vagy „a gazdagok” csinálnak valamit, inkább mondjuk azt, hogy „sok férfi” vagy „néhány gazdag ember”.
Ne gondoljuk, hogy ismerjük a belső megéléseit azoknak a kiváltságos személyeknek, akikkel vagy akikről kommunikálunk. Például ne gondoljuk, hogy tudjuk, miért mondtak vagy cselekedtek látszólag érzéketlenül – vagyis ne gondoljuk, hogy „önzőek” vagy „nem érdekli őket” –, illetve milyen motivációból tesznek fel kérdéseket („férfi kiváltságát használja fel, hogy középpontba helyezze magát”). Bár fontos, hogy kritikusan gondolkodjunk a privilégiumokkal és az elnyomással kapcsolatos párbeszédek dinamikáiról, meghagyni másoknak, hogy maguk legyenek saját megtapasztalásaik szakértői, olyan nagylelkűség, ami mindannyiunkat megillet, és a kiváltságot tükröző nem kapcsolati viselkedés ellentéte.
Kerüljük a karaktergyilkosságot. Valakit sznobnak nevezni azért, mert egy sznob megjegyzést tett, a személy jellemének (amit nem ismerhetünk, mert nem bújtunk a bőrébe) és viselkedésének összemosása – és ezzel valószínűbb, hogy az embereket elriasztjuk az ügyünktől, és nem megnyerjük őket. Ezért ahelyett, hogy „sznob vagy”, mondjuk azt, hogy „ez egy sznob kijelentés volt a részedről”.
Összpontosítsuk kommunikációnkat a megfigyelhető viselkedésekre, és ne a viselkedések magunk általi értelmezésére. Például ahelyett, hogy azt mondanánk, „fogyatékkal élőkkel szemben előítéletes kijelentést tett, és nem válaszolt, amikor ezt szóvá tettem, ez azt jelenti, hogy ragaszkodik a kiváltságával járó hatalomhoz”, egyszerűen összpontosítsunk a kijelentésre, és a tényre, hogy nem kaptunk választ. Ezenkívül figyelmesen meg kell vizsgálnunk, mit gondolunk kiváltságos viselkedésnek. Próbáljunk meg nem automatikusan arra gondolni, hogy az illető hatalmi pozíciója a problémás párbeszéd oka, amikor lehetnek más tényezők is, amelyek még hatással vannak a helyzetre. Például mielőtt arra gondolnánk, a férfi privilégium az oka annak, hogy főnökünk semmibe veszi javaslatainkat, kérdezzük meg magunktól, lehetnek-e más okai is a döntésének. Ébernek kell lennünk, és a bonyolult helyzeteket a tőlünk telhető legnagyobb tárgyilagossággal kell megközelítenünk, nehogy alaptalanul vádaskodjunk, vagy megpróbáljuk elkerülni a felelősséget saját viselkedésünkért, ezzel korlátozva személyes és kapcsolati fejlődésünket.
Ragaszkodjunk a tényekhez. Kerüljük a túlzásokat, és kommunikáljuk a tényeket annyira tárgyilagosan, amennyire csak lehetséges. Például ne minősítsünk egy másokat sértő megjegyzést „rosszindulatú kijelentésnek”. Nem ismerhetjük mások szándékait (hacsak ők maguk nem mondják el azokat), így nem tudhatjuk, a kijelentést sértésnek szánták-e. Inkább hivatkozzunk a megjegyzésre úgy, mint egy „olyan kijelentés, amit mások sértőnek találtak”.
Bizonyosodjunk meg arról, hogy az általunk közölt tények pontosak. Számtalan olyan komment látható a közösségi médiában, amelyeknél elsőre úgy tűnik, lappangó kiváltságot vagy erkölcstelen magatartást tükröznek, de ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy kiragadták őket a szövegkörnyezetükből, vagy félremagyarázták, kritikátlanul elfogadták, és meggondolatlanul terjesztették azokat. A körültekintésnek ez a hiánya tönkreteheti azokat az embereket, akiknek szavait és tetteit a nyilvánosság követi, ugyanakkor a (néha több milliónyi) olvasóban és nézőben félelmet és bizalmatlanságot gerjeszt.
Kerüljük az olyan kommentek megosztását (vagy közlését), amelyek tiszteletlenek vagy más módon megszégyenítőek. Ide tartoznak azok az írott kommentek, amelyek kiabálást közvetítenek (vagyis csupa nagybetűből állnak, és sokszoros felkiáltójellel végződnek). A hatalomarchikus kommunikáció nagyrészt azért ragályos, mert terjesztőit nem vonják felelősségre, gyakran azért, mert úgy gondoljuk, hogy céljaik (például a társadalmi igazságosság) igazolják az eszközeiket. Legyünk különösen szkeptikusak azzal szemben, aki azt állítja, hogy van olyan helyzet, amikor együttérzés és tisztelet nélkül lehet kommunikálni. A hatalomarchia természeténél fogva törekszik arra, hogy továbbörökítse magát, és e cél mentén folyamatosan új és gyakran csalóka indoklásokat generál. Egyik módja annak, hogy felismerjük magunkban a hatalomarchikus gondolkodásmódot, az, hogy megnézzük, tekintünk-e úgy másokra, mint akik erkölcsileg alacsonyabb rendűek, illetve érezzük-e ennek kísérő érzelmét, a lenézést.
Amikor csak lehetséges, kommunikáljunk inkább privát módon, mint nyilvánosan. Természetesen olykor hasznos lehet nyilvánosan rámutatni valakinek a kiváltságosi viselkedésére (például amikor az egyén híresség, és ezért személyesen nem elérhető, vagy amikor fontos nyilvánosan kiállni egy általa kommunikált problémás üzenettel szemben, vagy amikor valaki bántalmaz valakit vagy erőszakosan viselkedik valakivel – például szexuálisan zaklatja –, és másokra is fenyegetést jelent). Ennek ellenére nyilvános feddésben sokszor azok részesülnek, akik úgy tesznek bántó kijelentéseket, hogy egyszerűen nincsenek tudatában kiváltságos helyzetüknek – holott ha kritikus visszajelzésüket privát módon tették volna meg, az egyrészt tiszteletteljesebb, másrészt valószínűleg célravezetőbb lett volna, mivel nem tűnnének érzéketlennek. Függetlenül attól, hogy privát módon vagy nyilvánosan adunk visszajelzést, fontos, hogy tiszteletteljesen kommunikáljunk.
Maradjunk saját együttérzésünkre hangolódva. Képzeljük el, hogy az, akivel vagy akiről kommunikálunk, épp olvassa, amit róla leírtunk, vagy hallja, amit róla mondunk – és az üzenetünket fogalmazzuk meg úgy, hogy az tartsa tiszteletben a másik méltóságát, még akkor is, ha olyan problémákra mutatunk rá, amelyeket kiváltsága okoz. (Ha úgy érezzük, nem biztonságos együttérzőnek maradnunk, mert attól tartunk, hogy saját nézőpontunkat veszítjük el, ha túlságosan nyitottak vagyunk a másik szempontjaira, akkor valószínűleg még szükségünk van pszichológiai határaink gyógyítására és megerősítésére, mielőtt a problémáról nyíltan beszélünk.)
Az emberhez beszéljünk, és ne a kiváltságához, megelőlegezve a jó szándékot. Hasznos, ha észben tartjuk, hogy egy ember több, mint csupán a kiváltságai, és hogy a „jó” emberek is tanúsítanak ártó magatartásformákat, és ettől még nem lesznek „rosszak”. Ha úgy gondoljuk, hogy egy problémás viselkedést tanúsító ember eljátszotta a jogát arra, hogy alapvető tisztelettel kezeljék, ez pontosan az a fajta gondolkodásmód, ami a kommunikációnkkal megoldani kívánt problémát okozza.
Bizonyosodjunk meg arról, hogy hozzászólásunk célja a tudatosság emelése és előremutató változások elérése, és kérdezzük meg magunktól, vajon kommunikációnk segíti-e elérni ezt a célt. Ha a célunk az, hogy igazunk legyen, vagy az, hogy kifejezzük haragunkat, kommunikációnk minden kétséget kizáróan ezt fogja tükrözni, és eredménytelen lesz, vagy nem a kívánt eredményt éri el. Természetesen ettől még lehet, hogy igazunk van, és az is lehet, hogy okunk van dühösnek lenni. Egyszerűen csak annyi a fontos, hogy ne maguk ezek az érzések legyenek a célok.
***
Amikor tisztán látjuk a hatalomarchikus gondolkodásmódot és dinamikákat, amelyek a bolygónkon jelen lévő rengeteg szenvedés alapját adják, és megértjük, hogyan munkálkodjunk ezek meghaladásán – az együttműködő hatalom modellje szerinti mentalitásért és kapcsolódásokért –, közös erőfeszítéseink eredményesebbek lehetnek, és egy olyan világot teremthetünk, amelyben Carol J. Adams szavaival élve, nincsenek „alkalmas áldozatok”,[13] vagyis olyan kizsákmányolt csoportok, akiknek elnyomása az erkölcsi érték hierarchiájában betöltött alacsonyabb helyzetük miatt megszokott és láthatatlan. Mindennapi életünkben és a társadalom átalakításáért végzett munkánk során lehetőségünk van gyakorolni az integritást és az együttműködő hatalmat. Ha így teszünk, megvalósíthatjuk azt a mély és széles körű átalakulást, amely szükséges ahhoz, hogy a járványszerűen terjedő beteges hatalomarchiából átlépjünk a gyógyulásba – az együttműködő hatalom kapcsolati modelljének segítségével.
Az átalakulás eszközei bennünk vannak. Kutatások bizonyítják, hogy a másokkal való együttérzésre[14] vagyunk teremtve, az együttérzés tehát természetes állapotunk. Emiatt nem azt kell megtanulnunk, hogyan törődjünk másokkal, hanem inkább el kell felejtenünk azt, amit a másokról való nem törődésről tettünk magunkévá. Egyszerűen csak teljesebb hozzáférésre van szükségünk igazi önmagunkhoz – újra kell kapcsolódnunk azokhoz a részeinkhez, amelyeket a hatalomarchikus kondicionálás félelme, haragja és szégyene alá temettünk. Így az Aranyszabály egy mindennap megszegett, elérhetetlen eszményből működő valósággá válik, amit következetesen tiszteletben tartunk. Desmond Tutu szerint: „Mindannyian jóságra, szeretetre és együttérzésre születtünk. Életünk és a világ is átalakul, ha ezeket az igazságokat éljük.”[15]
[13.] Carol J. Adams: Neither Man nor Beast: Feminism and the Defense of Animals. New York: Lantern Books, 2015.
[14.] Matthew D. Lieberman: Hardwired for Connection: Why Our Brains Are Wired to Connect. New York: Berkley Books, 2014. Lásd még: Amy Banks és Leigh Ann Hirschman: Wired to Connect: The Surprising Link between Brain Science and Strong, Healthy Relationships. New York: TarcherPerigee, 2016.
[15.] Desmond Tutu: „Made for Goodness.” (2012. jan. 12.) Elérhető: https:// www.huffpost.com/entry/made-for-goodness_b_1199864.
Fordította: Fodor Balázs
Joyt hosszú ideig foglalkoztatta a kérdés, hogy egyes embereket, akik szembeszállnak az elnyomás bizonyos formáival – rasszizmus, szexizmus, fajizmus, stb. –, miért nem zavarnak más elnyomási formák? Arra is kereste a választ, hogy bizonyos társadalmi igazságosságért munkálkodó emberek személyes kapcsolataikban miért működtetnek olyan dinamikákat, amelyek igazságtalanok. Mi lehet a magyarázata annak, hogy olyan emberek, akik a demokráciát és a szabadságot nagyra értékelik, sokszor mégis ezekkel az értékekkel ellentétesen szavaznak és cselekszenek?
Ebben a gondolatébresztő elemzésben Joy elénk tárja, hogyan vesz rá a hatalomarchia láthatatlan rendszere mindannyiunkat arra, hogy elfogadjuk az erkölcsi érték hierarchiáját: hogy egyes embereket és csoportokat morálisan többre vagy kevesebbre tartsunk másoknál – és ennek megfelelően bánjunk velük.
A hatalomarchia arra kondicionál bennünket, hogy olyan hatalmi dinamikákat működtessünk, amelyek sértik az integritást és a méltóságot, továbbá csoportok és egyének között igazságtalan hatalmi egyensúlytalanságokat hoznak létre. Joy leírja, hogyan tartják a – társadalmi és egyéni – hatalomarchiák magukat életben olyan kognitív torzítások által, mint a tagadás vagy igazolás; olyan narratívák által, amelyek megerősítik az erkölcsi érték hierarchiájába vetett hitet; és olyan privilégiumok által, amelyek egyeseknek járnak, míg másoknak nem. A szerző lehetőségeket is mutat a hatalomarchia átalakításához.
A hatalomarchia és a mögötte húzódó pszichológiai folyamatok bemutatásával Joy szempontokat és eszközöket ad az önmagunkért, másokért és egy együttérzőbb, igazságosabb világért végzett munkához.