még1könyv

Celeste Ng: Hiányzó szívünk (részlet) Néhányan megpróbálták megvédeni a tettest: Nézzék a gyűlöletet, amit ez az ember okád magából! Az erőszak sosem helyes, de tényleg hibáztathatjuk az elkövetőt? Kínai–amerikai szervezetek gyorsan elítélték az ismeretlen lövöldözőt, magányos farkasnak, kiugró esetnek, aberráltnak titulálták. „Nem a mi nevünkben beszél”, nyilatkozták szinte esengve. De már túl késő volt. A gyanú úgy terjedt, akár a tinta a nedves rongyon, és addig áradt szét, amíg mindenki meg nem fertőződött. Ugyanaz a mocskos tónus volt ez, amelyet aztán még évekig használtak, hogy igazolják sanda pillantásaikat, amelyekkel bármelyik kínainak tűnő embert illettek, csakúgy, mint a mentségüket a kiszolgálás megtagadására, az odakiabált sértésekre és arculköpésekre, később pedig a baseballütőkre és a bakancsos lábakra. Ez volt az a katalizátor, ami a PAKTUM elfogadásához kellett. Mindenki belefáradt a Válságba, amely közel három éve húzódott már, elég régóta ahhoz, hogy mindenkit behó...

J.M. Miro: Hétköznapi szörnyetegek (részlet) Elveszett gyermekek Eliza Grey alkonyatkor pillantotta meg a csecsemőt egy tehervagonban, amely lassan döcögött az esőben, öt kilométernyire nyugatra Bury St. Edmundstól, az angliai Suffolkban. A tizenhat éves lány nem tudott se írni, se olvasni, és nem ismerte a világ dolgait. A szeme sötét volt, mint az eső. Gyomrát éhség mardosta, mert két napja nem evett, és kabátot se hozott magával, mivel az éj leple alatt menekült el, végig sem gondolva, hová mehetne, vagy mi lesz ezután. A nyakán még meglátszott a munkaadója hüvelykujjának nyoma, a bordája belilult a csizmás rúgásoktól, és a férfi gyerekét hordta a szíve alatt, habár ezt egyelőre nem tudta. Amikor Eliza utoljára látta őt, hálóruhában volt, és egy hajtű állt ki a szeméből. Azóta menekült. Mikor a félhomályban kibotladozott a fák közül a mezőre, és megpillantotta a közeledő tehervonatot, azt hitte, nem fogja utolérni. De sikerült átmásznia a kerítésen, majd átvágnia az ázott réten,...

Carley Fortune: Minden elmúlt nyár (részlet) Most A negyedik koktél jó ötletnek tűnt. És a frufru is, ha már itt tartunk. E pillanatban azonban, a lakásom ajtajának zárjával folytatott küzdelem kellős közepén, kezdem úgy érezni, hogy reggelre meg fogom bánni azt az utolsó italt. És talán a frufrut is. June felvilágosított, amikor ma beültem a székébe egy hajvágásra, hogy a szakítós frufru szinte mindig rossz döntésnek bizonyul. De nem June volt hivatalos a barátja aznap esti eljegyzési partijára friss szingliként. Eljött hát a frufru ideje. Nem mintha még szerelmes lennék az exembe; nem vagyok. Sosem voltam. Sebastian egy hangyányit sznob. Feltörekvő vállalati jogász, aki egy órát sem bírt volna ki Chantal partiján anélkül, hogy ne gúnyolódott volna a barátnőm kedvenc italán, vagy ne hivatkozott volna valami pöffeszkedő cikkre a New York Times ból, ami szerint az Aperol spritz „ideje lejárt”. Ehelyett úgy tett volna, mintha a borlapot tanulmányozná, és olyan idegesítő kérdésekkel b...

Carlos Ruiz Zafón: A köd városa (részlet)   Karácsonyi legenda Volt idő, amikor alkonyatkor gázlámpák fénye festette meg Barcelona utcáit, és a hajnal a skarlát égboltot mérgező kéményerdővel vette körül a várost. Barcelona akkoriban bazilikák és paloták kőszirtjéhez hasonlított; sikátorok és alagutak útvesztője az örök ködpára alatt, melyből kiemelkedett egy roppant torony, székesegyházhoz illő formákkal, egy gótikus tűtorony, vízköpőkkel és rozettákkal, melynek legfelső emeletén lakott a város leggazdagabb embere, Eveli Escrutx ügyvéd. Esténként kirajzolódott az alakja a manzárd aranyozott ablaktáblái mögött, komor őrszemként kémlelte a lábai előtt elterülő várost. Escrutx már egészen fiatalon nagy vagyonra tett szert, fehérgalléros bérgyilkosok, indiai pénzemberek és a gőz- meg a szövőgépek új civilizációja iparmágnásai érdekeinek védelméből. Azt beszélték, hogy Barcelona száz legtehetősebb családja csillagászati évjáradékot fizet a tanácsaiért, és hogy az uralkodói ambíciókat ...

Véronique Mougin: Ahol a tű átfér „Ahol a tű átfér, átfér a fonál is” – tartja a francia közmondás, ami nagyjából annyit tesz, hogy az alma nem esik messze a fájától. A cím sejteti, hogy Tomi egyszer majd szabó apja nyomdokaiba lép. Pedig a regény elején a dolog még nem így áll. A tizennégy éves fiú egyenesen gyűlöli apja szakmáját: vízvezeték-szerelőnek készül. Az unalmas férfiöltönyöknél sokkal jobban izgatják a szép lányok, az indiánregények, a filmek. Tomi nyughatatlan, nehezen kezelhető gyerek, sosem csinálja azt, amit kérnek tőle. A bar micvóján tudja meg, hogy anyja csak nevelőanyja, később azt is, hogy vér szerinti anyja születésekor meghalt. Onnantól kezdve, mintha még jobban meg akarná gyűlöltetni magát „áruló” apjával és „hamis” anyjával. Már ennyi is pont elég lenne egy érzékeny lelkű, lázadó kamaszfiúnak, de akkor a háború még jobban beleszól a sorsába. Tomi valóban kezelhetetlen, hiszen amikor apja munkaszolgálatra megy, eladja vasalóit, hogy cukrot és mozijegyet vehessen...